Keresztúti Krisztusok sorsa

Akik gyakran járják az országot, rendre találkozhatnak az útszéli keresztekkel. Tragédiákra, fogadalmakra, szerencsés megmenekülésekre emlékeztetnek, hálát, köszönetet, engesztelést jelképeznek. A szakrális kisemlékek elkötelezett kutatója Kürti László egyetemi docens, aki legutóbb a lajosmizsei határban fellelhető mementókat vette sorra és írt róluk tanulmányt. Keresztek és szentek szobrainak temetőben, út mentén, útkereszteződésben való felállítása a középkortól vált szokássá – írja egyik könyvében. A magyarság körében a Kárpát-medencében a XVII. századtól vannak ismereteink az út menti keresztek megjelenéséről. A népi vallásosság sajátos fajtáinak, helyi sokrétűségének illusztrálását láthatjuk a fogadalmi, illetve missziós keresztekben, helyi védőszentek szobraiban.

Ezek a tárgyi szimbólumok az idők során pusztulásnak indultak. Lényegében csak a rendszerváltás után kerültek újra előtérbe, akkor is inkább a megmentésükre szerveződő kezdeményezések révén. Bács-Kiskun megyében az utóbbi tíz évben több mint ötven esetben nyújtott segítséget a kecskeméti székhelyű Porta Egyesület Keresztköre.

– A kiskunsági buckák között rejtőző Kolon-tó mocsaras vidékét járva találtam egy korhadt keresztet. Szomorú látvány volt, ahogy ott feküdt a földön. Nem messze tőle egy tanya, az is romokban állt – meséli Farkas P. József, a civil szervezet vezetője. – Baráti összefogással sikerült a keresztet helyreállítani. Most újra a puszta ékessége, amit a környékbeli lakók féltve őriznek és gondoznak. Ezt követően szinte „megszólítottak” a keresztek.

Az egyesület sorra újította fel az emlékműveket. Mindegyiknek külön története van. A Búsuló Jézus-szobrot például az M5-ös autópálya „szorította ki”. Pár száz méterrel arrébb tették, majd egy bevásárlóközpont építése miatt onnan is száműzték. Végül találtak neki megfelelő helyet, ahol ünnepélyesen felszentelték. Nem sokkal később megjelent a szobrot hajdanán állíttató família leszármazottja, aki a kalandos áthelyezésért egymillió forint „fájdalomdíjat” követelt. A keresztkör vezetője nem esett kétségbe, örömmel üdvözölte a család képviselőjének előbukkanását, akinek immár benyújthatja a három és fél milliós számlát a fejújításról. Talán mondani sem kell, mi lett a követelőzés vége.

Városföld határában egy napraforgótáblától nem látszott a megroggyant kereszt, s a kombájn szó szerint bedarálta. Aprólékos munkával sikerült újjáalkotni. Különös eset keveredett abból is, amikor három kilométerrel eredeti helyétől megtalálták a valaha a kecskeméti Rávágy téren álló fakeresztet. Elindították a mentőakciót. Begördült az emelődaru, és megjelent egy pap is, hogy „elbúcsúztassa” az emlékművet, miként az ilyenkor szokás. Gyülekeztek a bámészkodók, dolgoztak a sajtómunkások, mígnem heves káromkodások közepette befutott a közeli tanya lakója, aki elzavarta a népet. Végig azt szajkózta, hogy a kereszt őt illeti meg, nem engedi a helyéről elmozdítani. A harc még nem ért véget.

Lajosmizse kiterjedt tanyavilágában ötvennél is több, kőből és fából készült kereszt, pléhkrisztus és szent szobor maradt az utókorra. Többségük jó állapotban van. A múlt emlékeire érdemes odafigyelni, mint ahogyan azt Kollár Csaba mezőgazdasági vállalkozó is teszi.

– Családi birtokunk sarkán, egy dűlőút elágazásában található a Besenyi-kereszt, melyet 1899-ben állított Isten dicsőségére Besenyi József parasztgazda és neje, Rajna Erzsébet – kezdi a történetet. – Megkeresett egyik leszármazottjuk, Kovácsné Terenyi Éva, hogy szeretné rendbe hozatni az igencsak megroggyant kőkeresztet, adjam a hozzájárulásomat. Szándékaink találkoztak, azonnal „kereszttestvérek” lettünk. Anyagilag is támogattam a felújítást.

Kollár Csaba most még nagyobb fába vágta a fejszéjét. Lajosmizse határának felbecsülhetetlen kincse, az Árpád-kori pusztatemplom megmentésén fáradozik. Nincs könnyű dolga, mivel országos műemléki védelem alatt áll, s egy korábbi kezdeményezés már kudarcba fulladt. Ha most feladná, az a kevéske falmaradvány is „elfogyna”, ami még jelenleg dacol az idővel. A Besenyi-keresztre egymillió forintot áldozott, a pusztatemplomhoz viszont hajlandó lenne ennek többszörösével is hozzájárulni.

Megannyi jó példát sorolhatnánk még. Ennek a missziónak az is a lényege, hogy az elhagyatott útszéli kereszteket újra gondozza valaki. A népi szokásjog szerint a szakrális emlékművek és a körülöttük lévő kis kertek az egyház tulajdonát képezik, ám a telekkönyvekben ezeknek nincs nyomuk.

– Csak örülni tudok annak a nemes buzgalomnak, ami az értékmentő kezdeményezéseket jellemzi – jelenti ki Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek. – Gyakran hívnak, hogy szenteljem fel a megszépült kereszteket, és én örömmel megyek. Sajnos azt is tapasztalom úton-útonfélen: ahol egyik hétről a másikra eltűnik a virág a feszület tövéből, ott bizony meghalt valaki, aki utolsó erejéig gondozta a kegyhelyet…