Nem poshad a milotai

Első olaszországi utamon vagy harminc éve nem győztem csodálkozni a bevásárlóközpontok kínálatán. Hegyekben álltak ott a palackos vizek, s csak tátottam a számat: miféle világ az, ahol még a vizet is boltban árulják. Aztán nem telt el tíz év, nálunk is megjelentek a pillepalackok, az ásványvíz hamarosan az egyik legbiztosabb üzlet lett az országban. Ma már van is annyiféle belőle, hogy nincs ember, aki kiigazodna köztük.

Kezdetben az ásványi anyagokban dús vizeket preferálták, de aztán az idő múlásával mindinkább azok lettek a keresettek, melyek szegényebbek ásványi sókban. Az orvosok is ezt szorgalmazzák, mert ha kizárólag a magasabb, 1500–3000 mg/l ásványi anyaggal rendelkező vizeket fogyasztjuk, nagymértékben megterheljük a szervezetünket, ami idővel akár vesekő kialakulásához is vezethet. Azt javasolják tehát, hogy huzamosabb ideig az alacsonyabb, 500–1500 milligrammnyi ásványi anyagot tartalmazó vizet vagy csapvizet igyunk. Manapság az 500 milligrammosok a legkelendőbbek, az igazi ínyencek viszont az annál is „soványabb”, 300-asakot fogyasztják előszeretettel.

– A soványabb jelző helyett talán szerencsésebb a tisztább jelzőt használni – véli a milotai Nyilas Sándor, aki valódi kincs birtokába jutott: a szülőfalujában fúrt kútjából 218 mg-os víz jön fel.

Nincs ebben semmi rendkívüli, a szatmári Tiszahát sóderrétege alatt húzódó ivóvízkészletre már a svédek, a norvégok is felfigyeltek vagy húsz évvel ezelőtt. Hatalmas palackozóüzemet terveztek Tiszabecs és Milota közé, ahonnan ellátják majd Magyarországot, de aztán a rendszerváltás zűrzavarában elporladtak a nagy ívű elképzelések. Nyilas Sándor természetesen nem a skandináv terveket akarta feltámasztani, amikor öt éve megnyitotta a kis családi szikvízüzemét, de a távoli elképzeléseiben ott volt egy komolyabb üzem létesítése.

Három évig sima csapvizet varázsolt át szódává, de utána eljött a nagy pillanat, fúratott egy kutat. Illetve csak szeretett volna.

– Sorra feladták a fúrómesterek, mert folyton beomlott a kút – eleveníti fel az indulás nehézségeit. – Az egy-két méteres termőréteg alatt ugyanis mifelénk mindenütt sóder van, amibe nagyon nehéz kutat fúrni. Végre sikerült, a vizet bevizsgáltattuk, és kiváló eredmények születtek: mindenféle tisztítás nélkül azonnal palackozható.

Nagy volt persze az öröm, ám a piacok felmérése során lépten-nyomon szembesülniük kellett azzal a közismert ténnyel, hogy a nagy élelmiszerláncok kegyeit elnyerni szinte lehetetlen. Pedig a vizsgálati eredmények láttán mindenki elismerően csettint, majd bejelentik, hogy maximum negyven forintot hajlandók fizetni palackonként. De ebből még a csomagolóanyagot se lehet kihozni!

A kis üzem két embert foglalkoztat, de mai termelésének a sokszorosára lenne képes. Viszont a multik elzárkózása miatt csak a Tiszahát s a Kraszna-mente családi boltjaiba tud szállítani. Igaz, aki egyszer megkóstolta a milotai ásványvizet, nem cserélné el semmi másra, de ettől a vállalkozás ma még veszteséges. Nemrég azonban felbukkant egy biztató jel. Egy budapesti élelmiszer-ipari kiállításon felfedezte a milotai palackokat egy arabokkal is kapcsolatban álló kereskedő, és küldött belőle a Szahara szomszédságába. Hajóval vitték, ahol hetven fokot is mértek a konténerben, az út pedig egy hónapig tartott, de a szélsőséges szállítási feltételek ellenére a szállítmány makkegészségesen ért célba. Más víz már rég megposhadt volna, de a milotai bírta – úgyhogy van remény a szaharai megrendelésre.

Talán elérjük, hogy Fehérgyarmaton meg Nyíregyházán is kapható lesz majd egyszer.