Szépkorúak lagzihangulatban

– Kik a legjobbak? Hát a mieink! A makóiak – feleli a sárga mellényes, felkontyolt hajú néni, aki ritkán látott hévvel vetette bele magát a táncba már az első két zenekar produkciója alatt is. A helyezésekről a Vujity Tvrtko által vezetett zsűri határoz, amelyben újságírók és zenészek ülnek, de természetesen van közönségdíj is.

A zenekarok húszperces blokkokat adnak elő, ki-ki vérmérséklete szerint variálhatja Demjén Rózsit a kilenc kis gólyával vagy a Monti csárdással, a nagyobbrészt ötvenes-hatvanas közönség pedig táncol vagy ülve műélvez. A néhány tizenévesről pontosan beazonosítható, hogy melyik zenekarban játszik az apjuk, tehát ők nem számítanak.

Tovább pásztázom a közönséget: szemet üt egy négyfős társaság, akik fiatalabbak az átlagnál, és úgy néznek ki, mint egy temetkezési maffia osztálykiránduláson. Rendszerint csoportosan vonulnak, libasorban, mérhetetlen udvariassággal, időnként odahajolva a szemlátomást vezérigazgatói pozíciót betöltő, hosszú hajú úriemberhez, aki ilyenkor engedélyt ad az embereinek, hogy felálljanak. Végül bennük is csalódnom kell, mert ők meg az egyik fellépő zenekar.

A sárga mellényes néni személyében végre valódi rajongóra akadtam.
– Mindenhová elmegyünk a nyugdíjasklubbal! Csak most későn tudtuk meg, hogy van a verseny, mert különben többen jöttünk volna – meséli egy szuszra. Amikor arról érdeklődöm, hogy az előző két zenekarral, amelyek pechjükre nem voltak makóiak, hogy volt megelégedve, akkor lebiggyeszti a száját. – Lehet tudni, hogy nem jó a zene, ha az emberek feje így mozog – mutatja a két kezével, hogy a tömeg nem egyszerre hullámzik, hanem összevissza. – Az a lényeg, hogy jól lehessen hallani a ritmust. Az előbb is hívott az a kislány tangózni, de azt már annyira nem szeretem. Táncolok arra is, csak egyedül, hogy ne zavarjuk egymást.

– Mi nagyjából azt az elvet követjük, hogy akkor játszunk jól, ha sokan vannak a táncparketten – magyarázza a Minor zenekar egyik tagja, Túri Mihály, aki éppen az orrom előtt cserélt számot egy vőlegénnyel. A tagjait Szeged ötven kilométeres körzetéből verbuváló Minor produkciójától össznépileg el volt ájulva a zsűri, tegyük hozzá, a sárga mellényes néni nem volt megelégedve velük, mert nem hallotta jól az ütemet. – A lakodalmas zene szolgáltatás, de nem lehet jól csinálni, ha a zenekar nem élvezi. Nagyon sokféle igénynek kell egyszerre megfelelni, ami sokszor nem is lehetséges, ilyenkor tudni kell a jó megoldást választani.

A lakodalmas zene alapvetően három pilléren nyugszik: a népies zenén vagy annak technósított változatán, a turbófolkon, a modern, mai slágereken, valamint a klasszikus sztenderdeken, szvingen, ilyesmin. Ezeket kell úgy variálni, hogy megmozgassuk a násznépet. Ha egy lagziban harminc fiatal táncol, és valaki odajön, hogy neki most más zenére lenne igénye, nem játszhatunk csak az ő kedvére, mielőtt az ifjúság ki nem fárad, mert azzal megölnénk a bulit.

Itt és most éppen fordítva van: a kortárs slágerek enyhén hűvös fogadtatásban részesülnek, míg a „nem vagyok én barát, szeretem a piát” kezdetű népies műdalra úgy ugrálnak a szépkorú asszonyságok, akár a szöcskék. A zsűri körülbelül a felétől már csak újabb bókokat igyekszik kitalálni. A versenyt a Minor nyerte, a közönségdíjat meg a makói Party zenekar, sajnos a sárga mellényes néni ezt már nem láthatta, mert korábban elindult a nyugdíjasklub hazafelé. Ő mindenesetre még az ajtóban is táncolt.