Bizarr asztalosreceptek

A kisfiú a nágocsi gyermekotthonban állt és az anyukáját várta – minden hétvégén. Keveset tudott még a világról, négyévesforma lehetett. Aztán elérkezett a karácsony, és ő még mindig várt. De nem ment érte senki. Soha.

Egy szál virággal, fekete öltönyben, fényes lakkcipőben érkezett a találkozónkra és meghívott a kedvenc marcali éttermébe. Hallgatunk. Mert bár hamarosan negyvennyolc éves, ahogy meséli a régi történetet, ugyanazt éli át, mint négyévesen Nágocson.

– Hogyhogy nem kallódott el, mint a sorstársai közül annyian? – töröm meg végül a csendet.
– Mert lett egy célom: hogy világhírű vándorasztalos legyek.

A szebb jövőt cigány asszony jósolta meg – valóban látta vagy csak kapaszkodót adott a rászorulónak? Ki tudja, a jóslat mindenesetre beteljesült. Rostás Árpád élete templomok és kastélyok berendezéseinek, burkolatainak újjávarázsolása, antik bútorok életre keltése lett. Hét évet töltött Nyugat-Európában, ahol több mint nyolcvan kastélyban dolgozott. Ő restaurálta a Napkirály versailles-i kiskastélyának parkettáját és a párizsi Louvre ablakát is.

De mit élt át, mire idáig eljutott? Mialatt meséli, még néhányszor elhallgatunk. Asztalostanulóként a kollégiumban sokszor csúfolták, amiért vasárnap este nem vitt magával otthonról csomagolt ételt. Volt, hogy bezárták a szekrénybe, mert kicsi és vékony volt. Elkezdett bokszolni, hogy meg tudja magát védeni, végül olimpiai kerettag lett. A ballagásáról az ünnepély végén elfutott, mert mindenkit körülvett a családja, csak mellette nem állt senki. Nyaranta az országot járta, hogy régi mesterektől tanuljon, előfordult, hogy parkban vagy gyalupadon aludt. Általában ennivalóért dolgozott, de habzsolni csak a művészettörténeti könyveket tudta. Gyűjtötte a tapasztalatokat és kísérletezett, megállíthatatlanul. S ha XIV. Lajos most újra végigsétálna kastélyának tükörtermén, akkor azt trágyalé, ecet, fokhagyma, pálinka, só és emberi vizelet elegyén tenné. Rostás Árpád ugyanis az ősi eljárásokon alapuló, sajátos technikát dolgozott ki. Bár restaurátori diplomája nincs, és a favédelmi szaknévsorban sem szerepel, mégis megment mindent, amire mások azt mondják, hogy lehetetlen.

Egy ilyen alkotáson lépdelünk most felfelé, a marcali kórház aulájában. A 19. századi lépcső darabokban hevert az alagsorban és várta, hogy eltüzeljék. Aztán jött Rostás, aki addigra már kétgyermekes családapa lett, és helyreállította a korhadó remekművet. Mindez tizenhét éve történt. Gyönyörű – simítom meg az íves korlátot és hallgatom, ahogy egy-egy fok alattunk időnként felsír. Mintha értené, amit megmentője mesél. Hogy tizenhat emberével dolgozott rajta másfél évig, végül elvették tőle a munkát, és ki se fizették. Ráment a családi háza, de nem bánta meg. Mert hányattatásairól Gyar¬mathy Lívia dokumentumfilmet készített, ami megnyitotta számára az utat külföld felé.

Ám Rostás Árpád le se tagadhatná, hogy itthon van otthon, a kórházon kívül és belül is mindenki ráköszön. Egy doktornő a gyermekosztály előtt mosolyogva odaszól: „Még mindig azt a tévét használjuk ám, amit öntől kaptunk”. A vándorasztalos ugyanis nem felejtette el, honnan indult. Miután csuklótörés miatt hazajött Franciaországból, minden év¬ben szeretetkarácsonyt rendezett a szegény gyerekeknek. Most is a cigánytelepre kalauzol.

Ahogy meglátnak minket a telepen, azonnal körénk sereglenek, s már ontják is, miért szeretik az ő Árpijukat. Rostás úr pedig sorolja az ötleteit, hogyan lehetne segíteni az itt élők sorsán. Tanulmányokat ír, ha megkérik, előadásokat tart, ám a politikából nem kér:
– Több mint száz meghívót küldtem ki cigányszervezeteknek, hogy jöjjenek el a díjátadómra és örüljenek velem. Hogy együtt mutassuk meg: van lehetőség, munkával ki lehet törni. Nagyon számítottam rájuk. De egy se jött el.

Mi viszont elmegyünk Kaposvárra, ahol a műhelye van. Mire odaérünk, már tudom: az itthon töltött utóbbi nyolc éve alatt Rostás Árpádnak nem sok jó jutott. Hiába a számos nemzetközi referencia, mivel nincs végzettsége, komoly hazai megrendeléseket hivatalosan nem kaphatott. Igaz, a jelentősebb műemléki felújítások nehezét legtöbbször mégis ő végzi el – alvállalkozóként, a megbízási díj töredékéért. A műhelybe alig tudunk belépni: bécsi barokk szekrények és székek egymás hegyén-hátán, itt egy összeégett darab a Zichy-hagyatékból, rajta karfa a szentpétervári kastélyból. Tulajdonosaikat valamiért biztosan ne irigyeljük: hosszú hónapokat, de akár éveket is várakozhatnak.

– Nemcsak a bútort adom vissza eredeti pompájában, hanem a hozzá fűződő emlékeket is. Sokszor bevallják, hogy nem nézték volna ki belőlem. Nem baj. Számomra az a legnagyobb öröm, ha láthatom az elégedettséget a szemükben – mondja. Aztán elővesz egy asztalkát, rajta II. Erzsébet címere. A bútor az angol királyi családból származik. Nemrég bukkant rá, most rendbe hozza, és októberben megajándékozza vele Vilmos herceget. Akkor lesz ugyanis Londonban az asztalos-világbajnokság, amelynek meghívottjai között Rostás Árpád is szerepel.

– Gondol néha arra, vajon mit szólnának a sikereihez a szülei?
– Hiszem és vallom, hogy valahonnan vigyáznak rám.