Túrára termett táltos

„Aránylag széles homlokú, kicsi és száraz fejű, tüzes szemű, szálas csánkú, acélos izmú, eleven, tüzes, száznegyven centiméter marmagasságú lovak, istállót nem láttak, hideget, meleget, esőt, szélvihart jól tűrték” – írja Hankó Béla a honfoglaló magyarok lováról. Eördögh Andrásnak, a százötven hektáros jászszentlászlói birtokán élő biogazdának pont ilyen állatra lett volna szüksége, ugyanis családjával és barátaival nagy távolságokra járnak túrázni lovaikkal. Azonban a több mint ezer kilométeres távok megtételéhez speciális állatok kellenek. Noha genetikailag nem lehetséges visszatenyészteni őseink lovát, fenotípusában, azaz az öröklött tulajdonságok és a környezet együttes hatására létrejövő megjelenési formában „életre lehet kelteni” – véli Eördögh.

– A konyik fajtában találtam meg a Hankó Béla által leírt ősi magyar lóra emlékeztető, a tarpán vadlóra nagyon hasonlító lovat – folytatja. – A szkíták a tarpánból szelídítették meg a lovukat, ami nagy egyezést mutat az avarok, a honfoglaló magyarok és a kunok négylábújával – magyarázza Eördögh. – A tarpánt a XIX. században, Lengyelországban kiirtották, azután mindjárt el is kezdték sajnálni, és összeszedték azokat a lovakat, amelyekről tudták, hogy van bennük tarpánvér. Belőlük lett a rezervátumban vadon tartott konyik. Nagyon aranyos állat, de nekem egy vehemensebb, légiesebb, kicsivel magasabb ló kellett, ezért választottunk hozzá arab kancákat.

Eördögh András nagyon pontosan tudja, milyen lovakat szeretne. – A népmeséinkben gyakran szerepel az aranyszőrű (fakó) és az ezüstszőrű (fakószürke) táltos paripa. Ezeket tartom a legősibb színeknek. A szí­jalt hát, a vállkereszt, a lábakon lévő zebroid csík az ősi vadlóra utaló jelek, amelyek a konyik jellemzői is. Számomra a 140 centiméter marmagasságú ló az ideális. A nyerget, a málhatáskákat csak vállmagasságig kell emelnem, hogy fölszerszámozhassam a lovam, s egy hosszú lovas útnál ez nagyon nagy könnyebbség. A zö­mök lábakra nehezedő, kisebb fajlagos testsúly stabil tartást eredményez. Középmagas termetének köszönhetően igen mozgékony és fordulékony, ügetésben kevésbé rázós.

– A ménes mellett ridegen tartunk magyar szürkemarhát is – folytatja gazdasága bemutatását a férfi. – A ló munkatársunk, hiszen a terelést lóháton a legkönnyebb végezni. Előfordul, hogy nyeregben ülve kapukat kell nyitni vagy valamiért lehajolni a földre, középmagas lóról mindez egyszerűbb. Egyre többen kezdenek foglalkozni a magyar őstörténettel, lovas íjászattal, hagyományőrzéssel. Felmerült az igény, hogy a hagyományőrzők felszerelése és öltözéke mellett a lovaik is emlékeztessenek arra a korszakra, amit megjeleníteni kívánnak. Gyermekek is járnak hozzánk lovagolni, ők is biztonságosabban ülnek a középmagas lovakon.

A jászszentlászlói lovas tevékenységre sokan felfigyeltek; hasonló lovaknak más is tudna munkát találni. A ménest itt ridegen tartják, istállót nem látnak, csak legelőt, télen a szántóföldön termesztett takarmányfüvön élnek. Esőt, szelet, vihart, havat is jól bírnak, télen hosszú bundát növesztenek, ellenállnak a betegségeknek. Durvább szőrük miatt kevésbé érzékenyek a rovarokra.

– Először úgy gondoltam, kitenyésztek magamnak egy lovat, az lesz Eördögh András lova – mondja a tenyésztő. – Ehhez képest egy új fajta létrehozása nagyon macerás és bonyolult, de eredmény szempontjából ez annyit tesz, hogy nem egy vagy öt ló lesz a végén, hanem akár száz, és ezek majd mind megfelelnek a fajta standard leírásának. Ez nagyon idő- és pénzigényes folyamat, ráadásul rengeteg a zsákutca. Mi már tíz éve csináljuk, és még tíz-húsz év kell, hogy legyen belőle valami.