Álmában táncra perdül

Erika, az édesanya hét gyermeknek adott életet. Krisztike a harmadik csemetének érkezett, s éppen 30 hetes magzat volt, amikor az ultrahangvizsgálat kiderítette: a bal lába hiányzik, s két kezén az ujjai is rendellenesen fejlődnek. Mit érez ilyenkor egy anya? Keserves fájdalmat, tehetetlenséget. Hiába keresett választ a miértekre, senkitől nem kapott magyarázatot.

– Azon töprengtem, milyen élete lesz a kislányomnak, mennyi keserűség vár rá, ha fél lábbal kell élnie – kezdi a történetet a mama. – 33 hetesen, császármetszéssel hoztam a világra. Amikor az orvosok megkérdezték, milyen nevet adok neki, azt feleltem: „Krisztus”. Megváltó. Krisztike születésével gyökeres fordulatot vett az életünk: sok mindenre megtanított minket, szülőket, s mára a testvéreit is.

– Dr. Fazekas Katalin sikeres műtétek sorozatát hajtotta végre rajta, a kicsi egyedüliként őt fogadta el az orvosai közül – folytatja az édesanya, s máris hozzáteszi: – Krisztike rendkívüli kisbaba volt. Egyedül tanult meg ülni, járni és biciklizni, az óvodában is teljesen önállóan tevékenykedett, sosem nyafogott. Végtelen szeretettel vettem körül, minden tettét, lépését megdicsértem. Soha nem sírhattam előtte.

– Honnan merítette az erőt?
– Ő adott nekem erőt és hitet is. Azt mondogatta: „Látod, milyen ügyes vagyok, te sem szomorkodhatsz!” Összetartunk minden helyzetben, pedig nehezen élünk, albérletben lakunk, szűkös a családi kassza. Hol van munkánk, hol nincs, Tibor, a család feje éppen fenyőfát árul. Mindig iparkodunk megoldani a gondokat.

S hogy milyen lesz a Lőrincz család idei karácsonya? Az édesanya nem titkolja: ajándék nemigen kerül a fa alá, legfeljebb a kicsiknek, de az ünnepi vacsorát nagy szeretetben, jókedvűen fogyasztják majd el.

– Mindent szeretek, de a karácsonyi menü a kedvencem: húsleves, töltött káposzta, rántott hús, no és mákos-diós bejgli. Anyukám főz a legjobban az egész világon! – mosolyog Krisztike, majd amikor a betegségéről kérdezem, bátran folytatja. – Nem szeretem, ha valaki az iskolában azzal foglalkozik, hogy húzom a lábam, s nem bírom, ha sajnálnak. Csak kevesen tudják, hogy művégtaggal járok, amit otthon mindig leveszek, mert egy hosszú nap után kényelmetlenné válik. Egyébként is, úgy élek, mint a többiek. Imádok táncolni, focizni a testvéreimmel, ha kell, megverekszem értük az iskolában. Attila és Zsolti nagyon elevenek, de ők a kisebbek, ki kell állnom értük.

– Vajon a testvéreid is megvédenek téged?
– Persze! – vágja rá. – Ha meglátják, hogy valaki lökdös, máris ott teremnek, pedig meg tudom védeni magam.

A hetedikes, kitűnő tanuló lány minden tanulmányi versenyen részt vesz, tagja az énekkarnak meg a színjátszó körnek is. Épp olyan életrevaló, mint a többi tini. Imád számítógépezni, szereti a szép ruhákat, fülbevalókat – szorult helyzetük miatt kevéssel is beéri –, de a könyvek, a zene és a film világában is otthonosan mozog. Csupán az utazás okoz neki némi gondot.

– Bánkon, ahol élünk, legalább félórát kell gyalogolni a buszmegállótól hazáig. Megállok, pihenek, s közben arra gondolok: még mindig jobb helyzetben vagyok azoknál, akik egész életükben kerekes székben közlekednek.

– Többször is említetted a táncot. Szerepelnél közönség előtt?
– Á, dehogy, azt sosem vállalnám. Félnék a kudarctól. Pedig anyukám azt mondja, ha álmomban mosolygok, akkor tudja, hogy szaladok, mint a többiek. Vagy boldogan táncolok...