Naplóba zárt keservek

– Miként lehetséges, hogy a kemény ötvenes években sem akadtak a napló nyomára?
– A ferenceseket történetük során többször is üldözték. Először a török időkben, majd a Tanácsköztársaság alatt, az ország német és szovjet megszállása során. Legutóbb pedig az ötvenes években, a kommunista uralom idején. Így, mondhatni, gyakorlatuk volt a dokumentumok, kegytárgyak elrejtésében.

– Ilyen a most előkerült napló is?
– Ezt az egyházban használatos kifejezés szerint historia domusnak nevezzük. Ebben mindent feljegyeznek, ami a ház életében fontos lehet az utókor számára.

– Ne értsen félre, de miként lehetséges, hogy hatvan évnek kellett eltelnie, hogy a szekrényt elhúzzák?
– Sőt többnek is, hiszen a szekrényt a húszas években újították fel utoljára. Egy hatalmas barokk bútort képzeljen el a gótikus sekrestyében. Az ilyeneket nem szokták gyakran mozgatni a súlyuk miatt.

– Nem volt túlzott a szerző félelme, biztos, hogy bajba keveredett volna, ha meglelik nála a feljegyzéseit?
– Az akkori kort ismerve bizonnyal bölcsen döntött. 1950-re már vehettek leckét a szerzetesek a kommunista gyakorlatból, néhány évvel korábban hurcolták el a házból és végezték ki a szovjet katonák Kiss Szaléz pátert. Őt a német hatalomátvételt követően Debrecenből „mentette át” a rend Gyöngyösre. Egyrészt azért kereste a Gestapo, mert nem rejtette véka alá a véleményét a totalitárius rendszerről, másrészt, mert zsidókat mentett.

– A véleménye miatt kellett meghalnia?
– Megpróbáltatásainak pontos okát nem ismerjük. Az bizonyos, hogy gyónási titkot akartak kiverni belőle. Egy gyöngyösi fiatalember édesanyját – mások szerint a húgát – a szeme láttára erőszakolták meg az oroszok, amiért a fiú bosszút állt. Lehetséges, hogy ezt meggyónta a páternek.

– Aki viszont erről a kínzások ellenére sem adott ki információt.
– Ez természetes, hiszen gyónási titokról van szó. És vélhetően a fiatalok közötti népszerűsége miatt is szálka volt Szaléz atya a kommunisták szemében.

– Ilyesmi miatt azonban még az akkori kemény időkben sem végeztek ki papokat.
– Valóban nem, ezért mélyebb oknak is kellett lennie. Kiss Szaléz a keresztények és zsidó vallásúak közötti megbékélés elkötelezett szószólója volt, ami szintén nem tetszett a megosztásra törekvő moszkovitáknak. Tény, hogy éppen egy ilyen tárgyú előadását követően tartóztatták le.

– Halálának körülményeiről mit tudunk?
– Abban a dokumentumban, amelyben a rendszerváltás után az oroszok bocsánatot kértek halála miatt, az áll, hogy 65 évvel ezelőtt, 1946. december 11-én végezték ki.

– Tudomásom szerint nem ő volt az önkényuralom egyetlen ferences áldozata.
– Legalább nyolc-tízen lehettek a magyar ferencesek között, akik ezekben az években életüket adták a hitükért. Hét vértanú boldoggá avatási eljárása a napokban indult meg.

– Ezeket a körülményeket ismerve érthető tehát a feljegyzéseket készítő Oberten Odiló óvatossága. Mit tudhatunk meg a naplóból?
– A ferencesek Gyöngyösről való elüldözése utolsó évének történései olvashatóak ki belőle. Az első bejegyzés 1950. június 11-i, és arról tudósít, hogy ötven ávós érkezett a városba, ezért a hívek körében nagy az izgalom. Különösen, hogy ebben az időszakban telepítették ki a déli határ mentéről a szerzeteseket és az apácákat.

– Lehetett tudni, hová kerültek?
– A másnapi feljegyzésből kiderült, hogy elosztották őket a többi rendházba, a fiatalabbak pedig hazamentek a szüleikhez. A hír hamar elterjedt Gyöngyösön is, mire a hívek gyülekezni kezdtek a templomnál, a rendház körül. Attól tartottak, hogy az ottani szerzeteseket is viszik.

– Miként fogadták a szerzetesek a gyöngyösiek szolidaritását?
– A házfőnök arra kérte őket, hogy oszoljanak szét, nehogy a rendőrség okot lásson a beavatkozásra. Megtették, de később ismét összegyűltek és egyházi énekeket énekeltek. A tömeg zúgására egyre többen gyülekeztek, s csak hajnal felé oszlott szét a kétezer gyöngyösi, abban a hitben, hogy megakadályozták a szerzetesek elhurcolását.

– Amit elmond, abból úgy tűnik számomra, hogy igen népszerűek voltak a ferencesek a városban.
– Azok voltak, s ennek egyebek mellett az lehetett az oka, hogy a rend már a XIV. századtól osztozott a városka lakóinak sorsában, még a török időkben is. A napló írásának idején viszont minden jel arra mutatott, hogy most menniük kell. A hívek megrendültek, s szeretetük jeléül nem fogadtak el tőlük pénzt a gyógyszertárban, a piacon. A közeli Hatvanban a vasutasok igyekeztek megakadályozni a szerzetesek kitelepítését, de a karhatalom szétverte az egybegyűlteket.

– Gyöngyösön végül nem esett bántódásuk a híveknek?
– A naplóból tudjuk, hogy igyekeztek megtudni tőlük, ki volt az értelmi szerző. Nem akarták elhinni, hogy a hívek maguktól jöttek.

– Minden igyekezetük ellenére a szerzeteseknek végül menniük kellett.
– Fokozatosan hagyták el a rendházat. Rájuk parancsoltak, hogy a szerzetesi ruhájukat cseréljék civilre, ám a hívek adománya nélkül erre képtelenek lettek volna. Hiszen a szegénységet is fogadó ferenceseknek semmijük sem volt, még váltás ruhájuk sem.

– Mikor kellett mennie a naplót vezető szerzetesnek?
– A historia domus utolsó bejegyzése 1951. november 14-ről való. „Vérző szívvel búcsúzom a szent falaktól abban a biztos reményben, hogy Szent József és Boldog X. Pius hamarosan visszahoznak.”

– Beteljesedett a reménye?
– Neki nem. Plébánosként szolgált tovább, majd Esztergomba került és rendi keretek között halt meg 1973-ban. A rendtársai közül azok tértek vissza, akik megérték a rendszerváltást. A ferencesek ugyanis egészen 1989-ig nem tehették be a lábukat a kolostorukba.