Piskói melegedő szívek

Nagy a zsivaj az ütött-kopott helyiségben, itt vannak már a pásztorok, a bojtár és Mária is a kis Jézussal. A hosszú asztalok körül gyerekek tolonganak, van köztük óvodás, kisiskolás és nagyobb kamasz, de édesanyja karjában alvó csecsemő is akad. Adventi koszorú készül és mézeskalácsot díszítenek – foltos falak között, félhomályban. Dehogy berzenkednek a mennyezetről lógó, halvány fényű villanykörte miatt. Örülnek, hogy van. Múltkor az iskolaépületben szerettek volna összejönni, de ott hideg volt és sötét, az áramot onnan már rég kikötötték. Akkor sokkal inkább ez a csehó, ahol szerencsére nincs se bárpult, se csapos, se hitel – a baranyai faluban évek óta nem működik már a kocsma sem. Itt tényleg nagy lehet a baj.

S hogy most mégis kinyitották, annak egyetlen oka van: ősz óta minden hónapban megjelenik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat játszóbusza. Leparkol az épület előtt, és három munkatárs – Lőrincz Norbert, Tószegi Mónika és Turós Lászlóné – az egykori kocsmából játszóházat varázsol. Járják a kistérség legszegényebb településeit, hogy az itt élő gyerekeket is megtanítsák játszani. Azokat, akik otthon nem látnak társasjátékokat, építőkockát, még a búgócsigát sem ismerik. Legfeljebb a kártyát. De várat errefelé már abból sem szoktak építeni.

„Dicsőség mennyben az Istennek” – hangzik fel az ének. A betlehemező gyerekeket nézve azon töprengek: vajon mit is köszönhetnek Istennek? Egy nyolcévesforma kisfiú bal fülében aranykereszt. A Máriát játszó kislány, Bánovics Regina szeme csillog, s ha nagyobb lenne a fény, az orrpiercingje is ezt tenné. Nagyon büszke rá, nemrég kapta tizennegyedik születésnapjára. Nem engedheti ám meg magának ezt minden család! Pláne itt, ahol azt mondják, jó, ha nyolc-tíz házban fűtenek. Olyan faluban, ahol még polgármester sincs. Pontosabban van, csak valahol bujkál, mert elfogatóparancsot adtak ki ellene. Hivatalában pedig se fűtés, se áram. A kis vaskályha viszont itt mellettem egyre jobban ontja a meleget.

– Az elmúlt öt évben Piskón semmilyen rendezvényt nem tartottak, az első játszóházas napunk népünnepélynek számított – emlékezik vissza Lőrincz Norbert. – Rengetegen eljöttek, még a szomszéd faluból is szerveztek ide buszt. Döbbenetes élmény volt: mindenkit megfürdettek, szépen felöltöztettek. Aznap egyetlen piszkos gyereket se láttunk.

Most is szépek – intek az angyalkák felé, s ekkor kiderül: a betlehemes műsor, amit az imént fejeztek be, a máltaiak számára is meglepetés, a helyiek önállóan szervezték. A jelmezeket a szülők varrták, a szöveget Orsós Margit alpolgármester tanította be. A gyerekek, akik az előbb még szavaltak és énekeltek, most sorban állnak. A szeretetszolgálat munkatársai pedig elővesznek egy zsákot, mindenki kap belőle néhány szaloncukrot és egy felhúzható holdkompot. A gyerekek elégedettek. Talán nem is sejtik, hogy ma ők adták a nagyobb ajándékot.

Lassacskán lekerülnek a nagykabátok, s ahogy a rég kihűlt falak átmelegszenek, mintha kicsit a szívek is engednének. Nézem az arcokat, a mosolyt keresem. Elő-előbukkan, de elég erőtlen. Nehezen fedi a hétköznapok kínlódásait. A gyerekek körém sereglenek. Egyre többen vannak, mindegyikük mesélni szeretne. Sorolják karácsonyi kívánságaikat: MP5 lejátszó, mobiltelefon, iPhone. Ekkor egy anyuka hozzám hajol, és a fülembe súgja: – A legtöbben örülni fognak a fának és egy kis édességnek is, higgye el. A többi csak álom.

S hogy mi a valóság? Az, hogy ők nagyon is jókat szoktak játszani: legtöbbször fociznak és kézen állnak – mesélik. Télen – ha fagy van – csúszkálnak a kanálison, nyáron pedig a roncstelepről hozott öreg hűtő vázában csónakáznak. Hát a játszótér? – próbálkozom, hiszen akkora, hogy néhány város is megirigyelhetné. Alaposan körbejártam, mielőtt megérkeztem, de nem találkoztam ott senkivel. Nem a szerencsémen múlt – tudom meg –, szívesebben mennek ők a csemetésbe. Hiszen a legjobb játék, mikor koromsötétben azon versengenek, ki merészkedik a fák között a legbeljebb. Fontos a bátorság – nyugtázom, mikor arról beszélnek, hogy felnőttként a legtöbben majd rendőrök lesznek. Nemcsak a fiúk, Regina is az szeretne lenni. Sok a lopás a faluban – magyarázzák. A múltkor is betörtek a boltba – teszi hozzá egy kisfiú, mire a többiek leintik: – Te csak hallgass, a boltot a te családod szokta kipakolni…

Tószegi Mónika meg a játékokat a buszból, rendületlenül, mindennap másik faluban. Látott is már sokat, meséli, miközben ragasztópisztollyal a gyerekek karácsonyi hűtődekorációira illeszti a mágneseket: volt falu, ahol megkóstolták a gyurmát, de olyan gyerek is akadt, aki ki akarta hegyezni a filctollat. Sok helyütt nem tudnak vízfestékezni, mert nincs honnan vizet hozni. Aztán a tapasztalataik alapján minden faluról helyzetképet festenek: azt is leírják, amit a statisztikai adatok elfednek. Mert nemcsak azt látják, hogy a kilencéves iskolás nem tudja leírni a nevét, hanem azt is megtapasztalják, hogy nem ismeri a fogkefét. A kérdésükre pedig, hogy mit szoktak vacsorázni, sokan nem tudnak válaszolni – de nem azért, mert nem ismerik a szavakat.

Ám sokszor ennél komolyabb dolgokra is fény derül, játék közben ugyanis sok minden kibukik a gyerekekből. Egy kislány, aki először csak fotókat mutatott nekik a telefonján, végül elmesélte, hogy prostituáltként dolgoztatják. Egy fiúról pedig kiderült, hogy drogfutár. Két tizennégy éves kiskamasz. Két áldozat.

Akár itt is lehetnének – nézek körül a teremben, ahol bár múlnak az órák, még mindig nagy a sürgés-forgás: papírgurigákból, alufóliából óriásdíszeket készítenek. Tüsténkedik Fenyvesi Amália is, aki mellé letelepszem.

– Csak egy szikra kellett, hogy elinduljon köztünk valami, egy kis külső segítség – mondja. És belső is – tehetjük hozzá, mint például az övé. Hiszen ő nyittatta ki ezt a helyiséget, és a villanyszámláját is ő fizeti. Mert ő ezzel tud segíteni. Van egy nagyfia, egy kisfia – Laczi Dániel, ő játszotta az öreg mesélőt a darabban –, és van munkája is, szemben a falu nyolcvanöt százalékával. Mert ő a helyi bolt eladója, igaz, csak napi négy órában. Többre amúgy sem lenne szükség, tizedikéig van forgalom, aztán csappan, huszadikától hó végéig pedig már csak a tejet és a kenyeret viszik. Most viszont boldog. Mert a régi kocsma előtt néhány napja áll egy hatalmas fenyőfa. Az alpolgármester asszony állíttatta.

– Ilyen még nem történt Piskón. Harminchárom éves vagyok, itt születtem. Ennek a falunak ez az első közös karácsonyfája.

Kilépek az ajtón, sötét van. Nézem a nagy, formás fenyő sziluettjét. Hamarosan feldíszítik. Most csak egy egyszerű égősor lóg rajta. De fénye megvilágítja a piskói éjszakát.