Tolnay Klári arcai

Na, Klárikám, mit játszottunk ma? – szólította meg a rendőr mosolyogva, amikor előadás után hazatért belvárosi otthonába, a kerületi rendőrséggel szemközti bérházba. Tolnay Klári szerényen és mosolyogva válaszolt. Csak akkor volt kicsit bosszúsabb, ha feltörték az utcán parkoló autóját – hiába lakott „védett” helyen. Nem is szeretett sötétedés után az utcán bóklászni, pedig a régi időkben előadás után gyalog járt haza a Madáchból.

Mindenki Klárikának hívta. Nem tartotta tolakodásnak vagy sértőnek, inkább a közönség szeretetének és megbecsülésének tudta be. Amikor 1964-ben a Pacsirta című filmmel Cannes-ban járt, megkérdezték tőle az újságírók, szülőföldjén milyen jelét tapasztalja a népszerűségének. Azt válaszolta: akivel csak kapcsolatba kerül, az a keresztnevén szólítja. Pedig eredetileg nem is Klári volt, hanem Rozália. Falujában, Mohorán Rózsinak becézték. Gyakori név volt ez arrafelé, minden második tehenet így szólongattak – nem csoda, hogy a pajtásai csúfolták. Néha sírva fakadt miatta, de eszébe sem jutott változtatni. Ez csak jóval később következett be, mikor Gaál Béla rendező privát filmiskolájában próbálgatta a szárnyait. Alkalmasint az is szóba került, hogy egy színésznőnek könnyen megjegyezhető, magyarosan csengő családnevet és választékos keresztnevet kell viselnie. Tolnay esetében a Rózsit túlságosan cselédhangzásúnak vélték, muszáj volt valamit kitalálnia. Eleinte dacoskodott, de aztán beadta a derekát – megtalálta magának a Klárit. Amikor a Reflektor Filmstúdió 1934-ben szerződést küldött neki a Meseautó című film egyik szerepére, azt már „Nagyságos Tolnay Klári színművésznőnek” címezték.

A tájszólással beszélő bájos mohorai fruska bizonyára óriási megtiszteltetésnek vette, hogy színművésznőként tartották számon, holott ez a mesterség csak később lett a sajátja. Filmgyári statiszta barátnői elcsalogatták egy meghallgatásra a Vígszínházba. Az esélytelenek nyugalmával indult s győztesként távozott. „Mit tudsz, kislány?” – kérdezte tőle a nézőtér sötétjéből a legendás direktor, Jób Dániel. „Gépelni és gyorsírni!” – vágta rá őszintén, mivelhogy kereskedelmi iskolát végzett. „Akkor miért vagy itt?” – jött a jogos reklamálás. „Színésznő szeretnék lenni!” Végül csak kihúztak belőle egy Katyi-nótát, amit nógrádi tájszólással harsogott el. „Tessék jobbra állni!” – ez azt jelentette, hogy kiválasztották. Ettől kezdve csekély ösztöndíjasként minden próbát végig kellett ülnie, ez lett az ő főiskolája a színészóriások közt.

Tolnaynak tehát nincs diplomája. Nem is volt rá szüksége, hiszen olyat tudott, amit senki más. Természetes szépsége mellé érzékenység társult. Tekintetével, mosolyával, mozdulataival, egész lényével már az első percben levette a lábáról a közönségét. Okos, érzéki, megbízható volt – minden szerepét hitelesen alakította. Elhittük neki, hogy akit játszik, az ő maga. Bájosan kacagó kislányként kezdte a filmvásznon, nagyasszonyként fejezte be a színpadon.

Egyszer alkalmam volt vele hosszan elbeszélgetni. Amikor szépségére tereltem a szót, azt felelte, arra nem lehet pályát építeni. Nem igazán értette meg azokat a kolléganőit, akik azért hagyták abba életük delén a színészetet, hogy fiatalként emlékezzen rá a publikum. Tolnay Klári képtelen lett volna ilyesmire, még idős korában sem tudott tétlenül ücsörögni. Darabokat fordított angolból, sikeres produkciókban játszott. Egyedül a filmeseknek mondott nemet, pedig hívták ők is folyamatosan. A nemzeti színházbeli A nagymama jutalomjáték volt számára. Ám egy kicsit félt tőle, mert hajdani pályatársa, Perczel Zita – akivel épp a Meseautó forgatásán találkozott először! – is eljátszotta ugyanezt a címszerepet a kecskeméti színházban, majd nem sokkal később „átszerződött” az égi társulatba.

Azt gondolnánk, a gyönyörű színésznők magánélete is csupa ragyogás volt. Azonban Tolnay Klári e tekintetben nem tartozott a szerencsések közé. Először Ráthonyi Ákos filmrendező lett a férje, 1936-ban házasodtak össze. Négy évre rá megszületett lányuk, Zsuzsanna. Második gyermekük fiú lett volna, ha egy bombatámadástól rémületében nem indul meg a szülés idő előtt. A Mátra rengetegében, ahol akkor tartózkodtak, nem tudták megmenteni a babát. A háború után a férje külföldre emigrált. Klárikát lefoglalták a színházi dolgai, mígnem a Művész Színházban összehozta a sors Darvas Ivánnal. Legendás szerelmüket anyakönyvvezető előtt is megpecsételték. Egy idő után azonban megromlott köztük a viszony. A művésznő nem tudta feldolgozni, amikor kamasz lánya beleszeretett a jóképű színészbe, és az érzés állítólag viszonzásra is talált. Zsuzsanna 1956-ban disszidálni akart, de édesanyja inkább megszerezte neki a szükséges dokumentumokat, így „hivatalosan” mehetett apja után Londonba. Később Bécsben telepedett le és ott csinált televíziós karriert. Darvast ’56-os szerepvállalása miatt a forradalom leverése után huszonkét hónap börtönre ítélték, felesége végig kitartott mellette, csak 1958-ban váltak el.

Volt a színésznő életében egy különös epizód, amit sokáig titok övezett. Mint a nyilvánosságra került dokumentumokból és a visszaemlékezésekből kiderül – maga Tolnay és Darvas is beszélt róla a televízióban 1993-ban! –, igen szoros kapcsolat alakult ki közte és Márai Sándor író között. A Vígszínházban ismerkedtek össze 1945-ben, gyakran randevúztak, mindazonáltal intim viszonyba nem kerültek, valamiféle növendék-tanár tisztelet volt az övék, a színésznő részéről legalábbis. Márai leveleket küldözgetett Klárikának, nem nyilvánosságra szánt verseket írt hozzá ismeretlen kínai költő bőrébe bújva, némelyikben igen egyértelműen fogalmazta meg rajongását.

Tolnay Klári idős korában egyedül élt, de nem volt magányos. Régi interjúnk során bevallotta, válásai és anyja halála után már nem tudta elképzelni, hogy valaki legyen mellette. Külföldön élő lányától eltávolodott, csak jóval később találtak újra egymásra. Kutyát nem szívesen tartott volna a harmadik emeleten, macskáját pedig elajándékozta. „Megszűnt minden felelősségérzés, letisztult az életem” – mondta. Kedvenc foteljében aludt el örökre, rejtvényfejtés közben.