Porig égett élet

– Nem maradt más, csak a ruhánk, amit aznap viseltünk – mondja a 32 éves, vékony fiatalasszony. – Sajnos nem volt biztosításunk a téliesített faházra, nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Én egy miskolci divatáruházban dolgoztam, oda telefonáltak: nagy a baj. Az üzletben irtó rendesek voltak, tízszázalékos kedvezménnyel vehettem ruhákat a gyerekeimnek: a 16 éves Sanyinak, a 13 éves Viktóriának és a 11 éves Péternek, aki ráadásul asztmás. A miskolci önkormányzattól kaptam harmincezer forint gyorssegélyt, s ahogy híre ment a dolognak, karácsony előtt néhány vevőtől – nem árulták el a nevüket – összesen ötvenezer forintot. Akkor már ebben a perecesi albérletben laktunk, aminek húszezer a havi díja. Fürdőszoba nincs, fűteni kis vaskályhával tudunk. Az okmányainkat, a tb-kártyákat, az anyakönyvi kivonatokat, a gyerekeim összes papírját is elemésztette a tűz. Egyedül az én személyi igazolványom maradt meg, amit mindig magammal hordok. Örültem, mikor befogadtak minket ide albérletbe, mert ha meghallják, hogy három gyerek, már vége is a tárgyalásnak. Pár napig a húgoméknál, Lyukóban laktunk, de sehogy sem fértünk el.

– A munkahelyén nemrég felmondták a pénztárosi állását. Miért?
– A férjem miatt, akitől 2001 óta külön vagyunk. Szeretnék tőle elválni, de most, hogy a papírok odalettek, nem is tudok. Azzal fenyegetőzik, hogy ha elválok, akkor inkább feketén dolgozik, de nem fizet egy vasat se. Jó szakember, szépen is keres, de súlyos alkoholista, ha berúgott, mindig összevert. Hiába könyörögtem, hogy kezeltesse magát, nem hajlandó. Kijött ide utánunk, az albérletbe, elcsalta a lányunkat a kocsmába, ott meg szörnyű ramazurit csapott, a rendőrségi vizsgálat miatt hajnalig fenn voltam. Másnap másfél órát késtem az üzletből, s a főnököm megelégelte a „problémáimat”.

Sorban állnak az ilyen állásért, hát elküldtek. Úgy kezdtük az évet, hogy az ötvenezer forintos családi pótlékon kívül nincs semmi pénzünk. Miután a gyerekeim buszbérletét kifizettem – mert ők azzal járnak iskolába –, annyim se maradt, hogy újra elkészíttessem az okmányokat. Hiszen csak egy tb-kártya 1500 forint, s szorozzuk meg néggyel. Nekem téli kabátom sincs, abban a vékony bőrkabátkában járok, ami velem volt a tűz napján.

– Mire lenne leginkább szükségük?
– Munkára! – sírja el magát Szilágyi Sándorné, Joli. – Tizenöt éves koromtól dolgozom. Minden munka jobb, mint segélyből élni, de míg a papírok készülnek, addig még az sincs. Kétszáz forint van a pénztárcámban, semmi több. Tűzifát ismerősöktől kaptunk, lassan elfogy. Ruha, cipő kéne a gyerekeknek. És kenyér meg bab, krumpli, hogy főzzek nekik. Péter fiam azt kérdezte: Anyu, nem szégyelled, hogy koldulsz? Mert már annyi helyről kértem segítséget. Magamért nem tenném, de értük mindent. S éjszakánként arról álmodom, hogy újra áll a házunk. Istenem, de nehéz ebből az ébredés...