Még a tehén is mogorvább

Reggel hét óra van, és mínusz tizenhét fok. Jólesne még a meleg ágy, vagy legalább egy szélárnyékos zug, de nincs, pedig vág a szél, mint a részeg borbély beretvája. A zörgő akácfákon varjak gubbasztanak, a vásárteret övező kerítés tövében meg éhes kutyák kapirgálnak. De nemsokára elmúlik az éhség, s kezdődik a jóság: nyitnak a büfék, s ahol az ember eszik, ott az állatnak is jut pár falat. Nem minden állatot érdekel azonban most a hasa. A vásárba hozott lovakat, bikákat, teheneket, nyulakat, birkákat biztosan nem.

De hol vannak?!
Mert informátoraink szerint alig pitymallik, itt már tele a placc – most azonban csak két borzas tehén meg egy rémült kis borjú árválkodik a bejáratnál. Szegény borjú dideregve bújna a tehenekhez, de azok elhajtják; nem hiába a mondás: nem borja, nem nyalja. De az is lehet, hogy csupán a tehenek is fáznak, ezért olyan gorombák. Ez lehet az emberek mogorvaságának is az oka, a hideg, a fagy, a szél – nem szívesen állnak velünk szóba. Mi barátságosan simogatjuk a tehenek farát, s kérdezzük, hogy honnan hozták őket, mire a fiatal, harminc-negyven évesekből álló csapat hangosan felröhög:
– Az ólból.

Nem valami bizalomgerjesztő társaság; van egy olyan gyanúm, hogy valahol lopták szerencsétlen jószágokat. Mindenesetre mi se nagyon erőltetjük a diskurzust. Pár perc múlva, mire megint arra nézünk, mit látunk? A mindenféle szedett-vedett katonaruhába öltözött brigád javában taszigálja felfele a három állatot egy rozoga teherautóra, és indul, már-már pánikszerűen.

Pedig mitőlünk nincs mit tartaniuk. Alighanem attól a három, meglehetősen lengén öltözött fiatal rendőrtől se, akik nyakba húzott bundás sapkában poroszkálnak köztünk, s láthatóan semmi kedvük az ellenőrzéshez. Azért a jelenlétük megnyugtató, hiszen sose lehet tudni, egy-egy hevesebb alku mikor torkollik komolyabb atrocitásba.
Ámbár az ónodi vásár nem erről híres.

Minden hónap első csütörtökjén gyűlik itt össze Északkelet-Magyarország közönsége, hogy portékát és híreket cseréljen. Jönnek ide Jászberénytől Nagykállóig, Balassagyarmattól Hajdúböszörményig, és újabban sokan a Felvidékről, Kassa, Rimaszombat, Királyhelmec környékéről is. A meggyengült forint az ottaniaknak nagy előny: harminc-negyven százalékot is megtakaríthatnak, mondjuk, egy sonkán, egy kenyéren, egy-egy szál kolbászon. És ők nem egy szál kolbászt visznek! Pedig ha tudnák, hogy egyik-másik helyen mit vesznek!

Az állatvásártól egy magas betonkerítés választja el csupán a rendes vásárt, ahol tolltartótól légpuskáig, hordótól nagykabátig minden kapható. Élelmiszer is persze, a felvidéki magyarok, szlovákok főleg azt viszik. Meg a kismalacot. Tavaly decemberben például reggel fél kilenckor már alig lehetett rendes malacot látni – egy szlovákiai nepper akkorra felvásárolta majdnem mindet.

Most nem nagyon megy a malac, pedig van belőlük bőven. Legalább ötven teherautóról árulják őket. Nagy ládákban összebújva remegnek a pár hetes állatok, fehér bőrüket vérvörösre csípte a fagy, az ember szíve hasad meg értük. A gazdák szíve is vérzik, de nem a sajnálattól – alig van vevő. Pedig olcsó most a malac, egy huszonöt kilós formát tizenötezerre mondanak, de ha komoly a szándék, ezret-ezerötszázat engednek is belőle.

Az első vásár egy újfehértói gazda ládáinál köttetik: egy füzesabonyi vasutas vesz négyet, hatvanezer forintot fizet, és az eladó, fiatal, harminc körüli ember az utánfutóig segít vinni a sivalkodó apróságokat. Szeretne a vasutasra rásózni egy tündéri kiskutyát is, négyezerért adná, de nem kell, pedig igazi spicc, fajtatiszta szürke szőrös.

– Legalább neki már meglesz a benzinpénze! – kommentálja az eseményeket egy negyven körüli, rókakucsmás férfi, aki a szomszédos autóról terményt árul, de még eddig nem adott el egy szem búzát, tengerit se. Simon Zoltán Miskolcról jött, pontosabban egy Miskolc melletti tanyáról vagy farmról, s arról panaszkodik, hogy ma már falun is alig van jószág, nem kell a takarmány. Pedig neki van rendesen, hiszen abból él, a földből meg a jószágokból. – A múltkor is bejártam fél Borsodot, még tíz mázsa terményt se tudtam eladni.

Az ónodi vásárt úgy kell elképzelni, mint tíz futballpályát, ahol nemcsak a focisták, de a nézők is a gyepen tartózkodnak. Nyáron vagy csak egy kicsit is jobb időben ezrek tolonganak a küzdőtéren – most pár százan. Azok zöme is eladó. A kesztyűnek meg a forralt bornak van a legnagyobb keletje, és a fürjnek. Két helyen is kínálják, s mire másodjára hozzájuk érünk, már csupán néhány ketrecben pittyeg pár madár.

A Ludasról jött Domoszlai László vérbeli profi. A tíz éve fürjező, barátságos férfi több tízezer madarat nevelt már fel eddig, de azért egyszer-egyszer még ő is gondolkodóba esik. Például akkor, amikor a kicsi fürj nemét kell meghatározni. Most is kérnek tőle négy hímet – így, e szavakkal! –, ki is veszi őket, de a vevő az istennek se akarja elhinni, hogy kokasok. Új és új madarakat húz elő most már ő a ketrecből, a hátsó fertályukat, kloákájukat nyomogatja, s közben azt hajtogatja, hogy tudja ő, mi a különbség a fiú és a lány közt: az előbbinek pettyes, az utóbbinak pedig csíkos a begye. Végül aztán csak kiválaszt négyet, alighanem azokat, amiket a gazda már az előbb is mutatott, aztán fizet – hatszáz forintot darabjáért.
Én meg azt kérdem Domoszlai Lászlótól, meg lehet-e élni a fürjekből.

– Meg, ha az ember tart más állatokat is – feleli a Gyöngyösön felnőtt „farmer”. – Ezek a kis madarak rendkívül szaporák, két hónapos korukban már tojnak. Évente háromszázat. És a tojást keresik, nagyon sokat pesti éttermeknek adok el.
A fürjnek persze a húsa is finom, de a Domoszlai család nem nagyon eszi. Más húst se – legalábbis olyat nem, ami a portájukon bőg, béget, kotkodál.

– Minálunk minden állat végelgyengülésben halna meg, ha át nem settenkednék a szomszédba, hogy „gyere már, pajtás, vágd el ennek a tyúknak, libának a nyakát”.

A kisállatsor másik végében egy hajdúdorogi testvérpár, Anga Zsolt és Attila kínálata állítja meg leginkább az embert. Pávák, nyulak, libák, tyúkok, kakasok kornyadoznak a dróthálókban, és mögöttük – egy varjú. Az is ketrecben van szegény, az ára után érdeklődöm.

– Elviheti ingyen is – legyint a két fiatal. – Most hozta az egyik ismerős, hogy ő nem tud mit kezdeni vele, itt hagyná nekünk. Hagyjad, feleltük, elfér a többi közt.

Mesélnének még többről is, de ekkor vevő jön, egy eléggé zord ember, s rámutat egy kakasra. Szép, piros tollú, bíbor taréjú kakas, s van benne négy kiló. A fiúk mondják, hogy ezerötszáz, mire a veres arcú vevő: ezer. A két fiú az égre pillant, majd a vevőre.

– Vigye! – csóválják a fejüket, s majd később rám nézve azt mondják, hát, ilyen emberek is vannak. – Ez még ezekért is legfeljebb ezret kínált volna – néznek maguk elé a ketrecekre, ahol három, gyönyörűnek ígérkező fiatal páva lapul. A fiúért húszat, a lányokért tízezret kérnek… de olcsóbban is adnák. Én vagyok az első, aki egyáltalán rájuk nézett.

A városi ember talán úgy gondolja, hogy a falusi vásár tele van nagy bajszú, cifra szűrös öregemberekkel és szép, piros arcú, matyó ruhás menyecskékkel, mint a régi képeslapokon. Ehhez képest itt mást se látni, mint farmerbe vagy katonaruhába bújt férfiakat és sportcipőben, szűk farmerben totyogó nőket. Egyetlen igazi vásári alakkal találkozni, olyannal, amit elképzel az ember: Nagy Miklóssal Görbeházáról. De ő se öreg, negyven-negyvenöt körülinek látszik – már amennyit látni belőle. Vastag, fekete bundába burkolózik, és minden kérdésen sejtelmesen mosolyog. Van benne valami székely góbés, a feje fölött pedig rejtélyes felirat: PU-LI-BA.

– Egy kis szójáték. Puli, liba – mosolyog. – Merthogy pulikat és libákat árulok. De nem nagyon vevők rá az emberek.
Pedig milyen pulikat árul! Négy gyönyörű, fehér szőrű kölyköt, bár azok most lemondanának inkább a dívaszerepről: befúrják magukat a szalmába. Az se nagyon érdekli őket, hogy a szomszédban hatalmas alkudozás folyik – egy tekintélyes, majd’ kétmázsás ártány sorsáról döntenek hamarosan. Egy nagy kucsmás, középkorú ember a gazda, Szabó Márton Hajdúböszörményből. Kilencvenezerre mondja, vagyis 450 forint kilója. Alacsony, köpcös, nagyhangú ember toporog vele szemben a hóban, 400 forintot kínál, és halálos sértésnek veszi, hogy Márton gazda nem enged.

– Ingyen kéne itt a hízó – mondja, mikor a mérges kis ember elviharzik.
– Annyi baj legyen – legyint erre a fia, szintén Szabó Márton, aki amúgy csatornaőr a vízügynél, de hát ilyen nagy fagyban nincs mit őrizni a csatornákon. – Majd megesszük mi. Egy évben kétszer szoktunk ölni, az első novemberben már megtörtént. De itt van március mindjárt, vághatjuk a másodikat.

Lassan dél körül jár az idő, de a sertésrészleg zsúfoltsága cseppet se csökken. A lóvásár helyszíne viszont bántóan üres: mindössze két platós teherautó és egyetlen ember árválkodik a hatalmas téren. A Hajdúnánásról jött Hankó Tibor mégse kedvetlen, ő már túladott a hatmázsás hidegvérű sodrott paripáján. Valahová Romániába viszik. Igaz, nem adtak érte sokat, csupán kétszázötvenezer forintot, de még mindig jobb, mintha vágóra adta volna el. Akkor kilónként alig kétszáznegyven forintra számíthatna.

Van viszont még nála egy aranyos kis póni meg egy szép borjú is, de nem kellenek.
– Nem adnám én el, de sajnos nem szoptatja az anyja – húzza fázósan nyaka közé a fejét, aztán elindul, hogy szétnézzen kicsit a disznórészlegen, mielőtt még ott szétszélednének.

Pont időben érkezik. Egy mezőcsáti gazdánál három felvidéki ember alkuszik keményen. Egyikük, egy idősebb férfi teljesen jól beszél magyarul, ami nem csoda, mert mint később kiderül, magyar.
– Tudják, hol van Gesztete? – kérdi tőlünk később, mikor a két tót atyafi elballag egy másik malacoshoz, mert itt drágállták a portékát.

Sajnos nem tudjuk, de hamarosan kiderül, hogy szemben Ózddal, csak a hegy túlsó oldalán.
– Régen minden vágyunk az volt, hogy Ózdon nyalhassunk fagyit – mereng el a fagyban. – Meg hogy Óz-don ehessünk őszibarackot. Mert minálunk sajnos kevés a gyümölcs, itt meg Dunát lehet rekeszteni vele. De van már minálunk is, úgyhogy most már malacozni járunk, mert itt olcsó. De nem mindig! Tavaly decemberben például nagyon ráfáztam. Későn jöttem, és már csak pár satnya maradt. Én bolond meg megvettem, alig tudtam otthon túladni rajtuk. Most is vettem tízet, csak nehogy megfagyjanak az utánfutón, mire hazaérek velük!

Nemcsak a malacokat fenyegeti azonban a fagyás – mi is a határán vagyunk lassan. Indulunk is, csak van még egy kis dolgunk. Egy rozoga Zsiguli sofőrje kopog be alázatosan a kocsink ablakán: nem rántanánk-e be a lerobbant autóját? Boldogan, hisz’ velem is annyi jót tettek ebben a vásárban. Hogy mást ne mondjak: tíz töltőtollat fogyasztottam el, s mindet a vásározók adták. Mert az enyém az első sorok jegyzetelésénél befagyott.
De hát mondták, hogy az ónodi vásárban minden megeshet.