Őrmanók a meseházból

Manók vigyáznak a világra – állítja a világ legtermészetesebb módján a pici, törékeny nő, aki éppen negyedik gyermekével várandós. Azt mondja, műszaki rajzoló édesanyjától kapta az élet szeretetét. A sors úgy hozta, hogy három testvére is művészi pályára lépett.

– Színésznő akartam lenni, de nem volt elég bátorságom jelentkezni a főiskolára. Már az általánosban jártam keramikusszakkörre, egyszer UNICEF-pá­lyá­zatot is nyertem. Valahogy kézenfekvőnek tűnt: ha nem színésznek, akkor keramikusnak megyek – idézi a húsz évvel ezelőtti kezdeteket a neves szobrász-keramikus otthonában, a Nógrád megyei Szendehelyen. – Kétéves szakmunkásképzőt végeztem, utána bérmunkás lettem. Füleket és orrokat készítgettem mások szobraira. Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, de nem vettek föl. Azt mondták, túlságosan önállóak a gondolataim.
De Bubut nem abból a fából faragták, akit a kudarc elrettentene a további próbálkozásoktól. Elvégzett egy titkárnőképző iskolát, jó szervezőkészségét innen szerezte. Aztán kezdte megteremteni a maga mesevilágát, melynek első „lakói” halak voltak. Hamarosan önálló kiállítása nyílt, s már nem volt megállás. A Művészetek Völgyében annyira népszerűek lettek a munkái, hogy hamarosan Bécsben, az adventi vásáron kapkodták el a szobrait, aztán Milánó és Hollandia következett. Kint időzni sosem akart: – Nekem itt van dolgom – mondja. Szendehelyre „megérkeztek” a manók, különböző alakzatban és színvilágban, s azóta uralják az életét.

– Egyszer az egyik szobromat újságpapírba csomagoltam, és szemet szúrt egy műkereskedő hirdetése: Kovács Margit-szobrot keresett, egy centiméterért százezer forintot ígért. Gondoltam, ha mások centikben számolnak, változtatok a méreteken. Így kezdtem el nagyobb szobrokat készíteni, a legtermetesebb munkám 3 méteres – meséli, miközben megnézzük a legújabb műveket.

Bubu kétféle agyagból dolgozik. A fehér Hollandiából és Spanyolországból származik, a színek szépen látszanak rajta, több fázisban, 1000 fokon kell ráégetni valamennyit. A szobrok keze és feje pedig hazai vörös agyagból készül.

– Rengeteg szobrom elrepedt, míg rájöttem az égetés technikájára. Megesett, hogy sok hét munkáját kellett szétvernem kalapáccsal. Az agyag megtanítja az embert erősnek lenni – mondja a kicsi, törékeny asszony
Bubutimár Évának nem csak a műhelyében szárnyal a fantáziája. Négy évvel ezelőtt megálmodta egy különleges túra útvonalát. Lényege, hogy a művészek műhelyébe be lehet kukucskálni, megnézni, miként készülnek a nagy alkotások.

– Kapolcson, a Művészetek Völgyében elkezdtük kialakítani a Manóműhely Udvart, nagyon népszerű. Ezért több képzőművész ismerősömmel elhatároztuk, hogy Nógrádban megcsináljuk a „Művészetek a hegyen”-t. Kilenc kilométeres túra keretében meglátogatható volna a nógrádi vár, a képzőművészek műhelyei, s a végállomáson kipróbálhatók lennének a különféle művészeti ágak. Saját alkotását pedig mindenki hazavihetné – mesél lelkesen, bár a pályázat még csak most formálódik, pénz meg egyelőre sehol. – Már megvan viszont a parasztház és a terület, ahol a túra véget ér majd, saját pénzből vettük. Új-Zélandon nagyon népszerűek a hasonló kezdeményezések, miért ne sikerülne itthon is? – teszi fel Éva a költői kérdést.

Bubutimár Éva életében fontos szerephez jut a környezettudatosság, a szelektív hulladékgyűjtés régi „rögeszméje”. Amikor nálunk az újrahasznosítás még gyerekcipőben járt, volt úgy, hogy a párjával, Horváth Endrével több tíz kilométerre szállították a szétválogatott szeméttel megtömött zsákokat. Karácsonyra CD-t adtak ki, Zöld karácsony címmel. A szöveget Bubu, a zenét Endre írta. A dalok lényege: vigyázzunk a Földre! Mert igaz, hogy köztünk élnek a manók – de az nem mindig elég.