Élet a világ végén - Ásotthalmi riport

– Huszonkét éve várok a villanyra – hajtja le a fejét Réti Péter.

Ásotthalom külterületén hallgatom a 62 éves férfit, Csongrád megyében, közel a magyar–szerb államhatárhoz. Itt bukkantam a tanyájára. Két puli üdvözölt veszett ugatással, a férfi pedig törökös kávéval. Hogyne, hiszen a Szerbiához tartozó Horgoson nőtt fel, ott így isszák.

– A háború elől menekültem Magyarországra – avat sorsának fordulójába.

Légvonalban alig tíz kilométert költözött arrébb feleségével és két kiskorú fiával a kilencvenes évek elején, ám mintha egy másik világba csöppent volna. A határ túloldalán berendezett, komfortos családi házat hagyott hátra, itt egy ajtó, ablak nélküli romhalmazba érkezett – mutatja bizonyságul a fényképeket.

Réti Péter mégsem bánta meg, hogy életet váltott. S nem csak azért, mert a menekülését követő harmadik napra megérkezett a behívója. Nem, nem ijedt meg a körülményektől sem. Hiszen bádogosként ért ő mindenhez, rendbe kapja a romhalmazt, és csinos kis otthont teremt a családjának.

Így is történt, bizonyosodom meg a maga egyszerűségében is élhető házat szemlélve. S hogy Réti Péter öröme nagyobb legyen, tizenkilenc évnyi hontalan státust követően megkapta a magyar állampolgárságot is.

Egy dolog hibádzik már csak az életéből, de az nagyon: az áram.

Vaskos papírhalmazt tesz elém, benne levelek garmadája. Közjogi méltóságoknak kézzel írt kérelmek és a rájuk érkezett udvarias, hivatalos, ám hárító válaszok. Néha a beadványát sem találták az önkormányzaton azt követően, hogy hónapok múltán érdeklődött, van-e reménye az áram bevezetésére.

Na de majd most, az egymást követően kiírt tanyafejlesztési programok valamelyikével csak szerencséje lesz, gondolta. Hiszen ezeknek kiemelt része a villamosítás. Különösen akkor kezdett el reménykedni, amikor tavaly nyáron kezébe került a homokhátsági Térségi Tükör ingyenes kiadványa. Benne a cikk, amely szerint az országban ennyi meg annyi forintot szánnak a tanyák villamosítására. Abból csak jut az övére is.

S igen, jutott. Ezt már nem az újságban olvasta, hanem az önkormányzat egyik hivatalnokától hallotta, aki azzal a kérdéssel érkezett hozzá, akar-e villanyt. Hát hogyne akarna! Leválthatná az óránként hét deci benzint zabáló generátorát. Végre nem háromszáz forintba kerülne számára egyórányi elektromosság. Állandó jövedelme nincs, ezért ugyancsak meg kell gondolniuk, mikor indítsák el az áramfejlesztő masinát. Idén még alkalmi munkára sem hívták, a felesége közmunkásként 22 800 forintot kap kézhez, abból élnek. Ha nem tartanának aprójószágot, az álluk is felkopna.

– Azt mondták, négy napelemtáblát szerelnek fel meg két tároló akkumulátort is adnak hozzá, plusz ami a 12 voltos feszültséget 220-ra erősíti. A teljesítmény pedig másfél kilowattos – sorolja Réti Péter, mivel is „kínálták meg”. Persze nagy volt az öröme: végre-végre lesz villany nála is.

Az első ürömcsepp azonban hamarosan a poharába hullott: háromszázezer forinttal neki is hozzá kell járulnia a beruházáshoz. De hiszen a Térségi Tükörben azt írták, hogy nekik semmiféle költségük nem lesz! Ez csak feltételes mód, hívták fel a figyelmét az önkormányzaton. De ne ijedjen meg, az összeget öt év alatt kell kifizetnie, mindössze havi ötezer forintjával. Mindössze… Van, akinek ötezer forint: mindössze. Na, mindegy, ennyi pénzt még csak-csak összekuporgat valahogy.

A második csalódás akkor érte, amikor rá kellett döbbennie: ezzel a beruházással semmire sem megy. Idén tavasszal már ő kérte, hogy ne szereljék fel a napelemeket. Hogyne, hiszen mire elég a másfél kilowattos teljesítmény? Arra, hogy felkapcsolhassa a villanyt. Ha viszont a felesége beindítja a mosógépet vagy a lötyögtetőt – ahogy Réti Péter a centrifugát nevezi –, már kapcsolhatják is le. Na és a hűtő? Nem beszélve a barkácsgépeiről. Nem vitatja, lehet azok nélkül is élni, ám ő világéletében fúró-faragó ember volt, ezek használata talán mégsem tekinthető fényűzésnek.

– Legalább 3,5–4 kilowattnyi energiát termelő napelemmennyiségre lenn szükség – tekint rám a férfi.

Miként lehetséges egyáltalán, hogy az önkormányzat olyan beruházást pályázott meg, amelyik eleve veszett fejsze nyele? A kérdést már Petró Ferencnek teszem fel, aki a pályázat benyújtásának idején polgármesterként állt a falu élén.

– Ásotthalom négyezer lakójának csaknem a fele tanyán él – kínál hellyel a férfi a nappalijában. – Közülük vagy húsz család még mindig villany nélkül. Ezért éltünk is a lehetőséggel, amikor kiírták a pályázatot.

Szavai feltűnően lassúak, tagoltak, mozgása kimért.

– Fölkerestünk hat családot a legrászorultabbak közül, kérdeztük, akarnak-e villanyt. Akartak. Megírattuk a pályázatot a minisztériumnak, amikor meg nyertünk 22 millió forintot, akkor a közbeszerzésit is. A győztes kivitelező tanyánként 3,5 vagy 3,6 millióért – már nem is emlékszem pontosan az összegre – vállalta a munkát.

– Annak mi volt az oka – vetem közbe –, hogy az érintettektől 300 ezer forint hozzájárulást kértek? Hiszen az összeg teljes mértékben megpályázható volt.

A férfi néhány másodpercig nem szól.

– Nem emlékszem már arra – böki ki végül. – Aláírták valamennyien, az bizonyos. Idén meg lemondták, hogy mégsem lesz jó. De akkor már nem én voltam a polgármester, ennek okáról ne engem kérdezzen.

– Réti Péter azt mondja, azért, mert csupán másfél kilowatt teljesítményű napelemet építettek volna be. Ez pedig egy komolyabb hajszárítót sem bír el.

A férfi ismét hallgat néhány másodpercig.

– Lehetséges – hagyja helyben a megjegyzésemet.

– Miért írt alá ilyen pályázatot a kivitelezővel?

– Aláírtam.

– Elolvasta előtte?

Ismét csönd.

– Aláírtam – tér ki végül a válasz elől. – Nézze, nekem közgazdasági végzettségem van, nem műszaki. Nem értek hozzá, az az igazság. De egy polgármester nem is érthet mindenhez.

– Ez igaz, de egy ekkora falu önkormányzatán csak van műszaki előadó. Ő nem figyelmeztette önt, hogy egy ilyen pályázatot nem szabadna elküldeni?

– Van persze, Dombóvári Artúr. De nem szólt egy szót sem. Én meg aláírtam.

Dombóvári Artúrt a hivatalban keresem, hiába.

Végül telefonon érem utol.

– Kérdezze a polgármestert – utal a férfi Petró Ferenc decemberben megválasztott utódjához, Toroczkai Lászlóhoz. Az új faluvezető házon kívül van, tudom meg az önkormányzaton. Amíg megérkezik, addig egy másik érintettet, Lajtár Arankát keresem meg a határátkelő felé eső tanyáján.

A ház előtt mosóteknő, arrébb szárítókötél, rajta gyerekruhák száradnak. Az asszony a lányával és a két kicsi unokájával lakik a lerobbant épületben.

– Szegedről költöztünk ki tíz éve. Előtte az anyámmal laktam, de jobb így – avat a történetébe a nő.

– Mennyiért vették az ingatlant? – érdeklődöm. Az asszony felnevet.

– Nem a mienké, hanem a sógoromé, egy holland pasasé. Elszerette a húgomat a férjétől, pedig már hét gyerekük volt. Kivitte Hollandiába, és csinált neki még négyet. Már voltam én is náluk, hú, micsoda ország…

Fiatal nő néz be a konyhába, a lánya. Azt a benyomást kelti, mint az anyja: épp úgy jó a világ, ahogy van. A pillanatnyi szünetet kihasználva a villanyra terelem a szót.

– Idén majdnem lett – így Lajtár Aranka. – Az meg úgy történt, hogy jött ki tavaly nyáron Artúr, tudja, a műszakisoktól, hogy igényelhetünk villanyt. Először valami 3,5 kilowattost, de aztán lefaragták másfélre. Az meg semmire sem jó. Inkább visszamondtuk.

– De azért valamennyi áramuk csak van – utalok a rádióból áradó zenére.

– Hogyne, benzinből. Van hűtőm is. A fagyasztónak leszereltem az ajtaját, reggel bekapcsolom kétórára, az jól lehűti az egészet, aztán este még egy óra, hogy éjszaka se romoljon meg benne a kecske teje – avat az asszony a villany nélküli lét praktikáiba.

Időközben visszaérkezhetett hivatalába a polgármester. S valóban.

– A falu költségvetését 123 milliós hiánnyal vettem át, a kifizetetlen számlák 40 millióra rúgtak – diktál bevezetőül néhány adatot örökségének érzékeltetésére Toroczkai László. – Ráadásul több pályázat is rám maradt, köztük a tanyavillamosítás.

– Amit végül felmondott…

– Hogyne, hiszen, hogy finoman fejezzem ki magam, gyanú lengi körül. Kérdeztem egy napelemes ismerősömet, mennyi a beszerelni szándékozott kapacitás értéke. Az biztos, hogy jóval alacsonyabb összeg, mint amennyiért vállalták. Ráadásul annyi áram, amennyit megtermel, tényleg semmire sem elég. Amikor ez kiderült, behívtam a hat családot és tájékoztattam őket a helyzetről. Valamennyien visszamondták, már csak azért is, hogy egy esetleges újabb pályázaton, ami által valóban elegendő mennyiségű áramuk lehet, indulhassanak.

– Mivel magyarázzák az önkormányzati alkalmazottak a fiaskót?

– Azt mondják, hogy az előző polgármester és a titkárnője nem kérte ki a véleményüket. Az viszont bizonyos, hogy Petró Ferenc éppen ma juttatott el egy számlát 8 millió forintról. A ki nem vett szabadságaira hivatkozik…

A faluvezető rendkívüli testületi ülésre készül, nem tartom hát fel tovább, inkább fölkeresek még egy villany nélküli tanyát.

A végtelennek tűnő homokos erdei úton búbos banka röppen fel előttem. A háborítatlannak tűnő tájon csupán egy keresztbe futó villanyvezeték jelzi, hogy a civilizációról már errefelé is hallottak – még ha Bencsik Gizellának nem is jutott sok belőle életének eddigi hat évtizedében.

– Nincs messze a villanyvezeték, ez igaz, de csak több millióért vezették volna egészen idáig – szól a magyarázat. – Annyi pénzem meg nekem sosem volt.

Az épület felől tehénbőgés hallik.

– Bimbó – csillan fel a néni szeme. – Megnézi? S már indul is az istálló bejárata felé. A villanyról és a körülötte folyó mizériáról egy pillanat alatt megfeledkezik. Házát megosztja az állattal, az első részben ő lakik, hátul a jószág.

– Ugye, milyen szép? – simogatja Bimbó fejét, majd fogja a vasvillát, hogy arrébb hányja a ganéjt.

– Ez az egy tehene van? – adódik a kérdésem.

– Jaj, volt egy másik is, Zsófi – komorul el az arca. – Egy üsző, de nem kapott borjút. Márciusban meg el is pusztult. Jöttem haza, azt’ látom, döglődik már – fátyolosodik el a szeme, majd fényképért szalad, hogy mutassa.

Lassan kikerekedik a története. Ebben az épületben született, itt lakott a szüleivel, testvéreivel, később az élettársával, de mind elhaltak, mára csak ő maradt, egyedül.

– Jó volna a villany, na, persze – említi, amikor kibeszélte magát. – Nem kellene mindig az esőre várnom, hogy összeszaporítsam a vizet, mert felnyomná a szivattyú a kútból. Meg aztán… – vesz levegőt, mint aki nagy dolgot készül kimondani –, meg aztán szereznék egy tévét is. Esténként azt nézném, hogy legalább emberi hangot halljak itt, a világ végén…