Az enyémnél sokkal keményebb sorsok vannak...

Borász, horgász és önkéntes segítő, aki hetente ötven adag meleg ételt, ruhákat és más eszközöket oszt ki a rászorulóknak. Mivel pedikűrös, rendszeresen jár egy menedékházba is, hogy ingyen és bérmentve rendbe hozza a hajléktalanok körmét. Ő Tamás Lászlóné Romhányi Éva, de akik ismerik, csak úgy hívják: Husi.

LakóhelyemHaraszti Gyula2021. 06. 23. szerda2021. 06. 23.

Kép: Menedékház alapítvány Tamás Lászlóné Husi önkéntes munkában pedikűrözést vállal a lakók számára Budapest 2021 06 11 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

Az enyémnél sokkal keményebb sorsok vannak...
Menedékház alapítvány Tamás Lászlóné Husi önkéntes munkában pedikűrözést vállal a lakók számára Budapest 2021 06 11 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

Számos foglalkozásról, tevékenységről és az ezzel járó ősi tehetségről érezték úgy sokáig a férfiak, hogy az csak nekik járhat, csak nekik hozhat igazán sikert, hiszen így rendelte a „szent hagyomány”. Ilyen a borászat is, sok helyen még ma is csak akkor engednek nőket a szőlő közelébe, ha kapálni, metszeni, szedni vagy taposni kell.

Hasonló hivatás, sport, illetve szabadidős tevékenység a vadászat és a halászat (horgászat) is, melyekről az terjedt el sokáig, hogy nem érthetnek hozzá a nők, hiszen ők az őskor óta csak ártatlan „bogyószedők”. Szerencsére azóta ezerszer rácáfolt erre az élet, ma már a legkiválóbb magyar és nemzetközi borászok között ott vannak a nők is, s a folyóparton vagy a tavi stégeken is egyre több helyen látni, hogy a férfi mellett ül az asszony.

És nem csak azért, hogy időnként figyelje a kapásjelzőt, ha az ura fel kívánja tölteni a kiürült sörkészleteit.

És vannak az olyan hölgyek, mint Husi. A környezetében mindenki csak így nevezi Tamás Lászlóné Romhányi Éva pedikűröst, aki tanult szakmája szerint borász­tech­nikus, de nyaranta az Ipoly völgyében sátorozik a férjével, hogy hatalmas márnákat akasszon horogra, miközben csodálja a kies Duna-part szépségeit.

A pedikűrözés mellett pedig lassan tíz éve a hajléktalanok önzetlen segítője is. S ha már ez a két munka az ő életében ilyen szerencsésen „egybekelt”, három évvel ezelőtt elkezdte rendbe tenni a körmeit egy budaörsi menedékház lakóinak, természetesen szociális alapon, ingyen.

Hosszú a története annak, hogyan estek meg vele ezek a dolgok, így, egymás után. Husi a Soós István Borászati Szakközépiskolában érettségizett és tett technikusi vizsgát, majd egyenes út vezetett számára a közeli boripari nagyvállalat, a Hungarovin laborjába.

Jól érezte magát azon a helyen, de jött a privatizáció, s azt vette észre, hogy lassan mindenki többet keres a cégnél, mint az egyszerű dolgozók. Amikor ezt szóvá tette, az egyik főnök közölte vele, ha nem tetszik, nyugodtan távozhat. Ezek után hiába próbálták meg visszatartani a kollégái, felmondott.

„Eltartasz?” – kérdezte somolyogva a férjétől, amikor otthon megbeszélték a helyzetet, de ezt ő sem gondolta komolyan. Inkább megvalósította régi álmát, és elvégzett egy pedikűrös-tanfolyamot, azóta ezzel is foglalkozik. Hamarosan azonban jött az újabb fordulópont az életében, egy sokkal tragikusabb.

Betegség miatt elvesztette a férjét, és mély depresszióba zuhant. De ahogyan az néha lenni szokott, elérkezett a csoda is. A csoda pedig mindig a gyermekkel érkezik.

Először a nagyobbik leánya sietett a segítségére, aki Londonban él. „Az én drágám egyszer csak megjelent Budapesten, és hozott három repülőjegyet: kettőt az oda útra, nekünk, s még egyet nekem, a visszaútra is. Közölte, hogy dönthetek: vagy kimegyek vele tíz napra Angliába, vagy otthon maradok szomorkodni. Jól döntöttem, hogy mentem, csodálatos élményekben volt részem” – meséli az egyik megmentőjéről.

Tamás Lászlóné /Husi/. Fotó: Kállai Márton

A másik megmentő természetesen a kisebbik leánya volt. Tőle a második társát „kapta ajándékba”. A gyerek ugyanis úgy döntött, hogy regisztrálja az édesanyját egy társkereső oldalra, és Éva megtalálta a férfit, akivel le fogja élni az életét.

A pedikűrös hölgynek az is segített kikerülni a gödörből, hogy önkéntesnek jelentkezett, és élelmiszert, ruhákat kezdett el gyűjteni egy XI. kerületi melegedő lakóinak. „Az első napokban sokszor elsírtam magam, amikor láttam, milyen lehetetlen helyzetbe kerülnek emberek – emlékezik. – Aztán lassan hozzászoktam, és egyre inkább azt éreztem, hogy nálam sokkal keményebb sorsok vannak, rajtuk kell segítenem, ez az utam.”

Husi most a Social Point Alapítvány aktivistájaként adománynapokat szervez, amelyeken ötven adag meleg ételt, harminc zsák ruhát oszt szét a rászorulóknak minden héten. Eközben rendszeresen jár a Menedékház Alapítvány budaörsi központjába pedikűrözni, manikűrözni is a fedél nélkülieknek.

„Csodák pedig vannak – jegyzi meg a szája szélén egy félmosollyal, amikor erről kérdezem. – A hajléktalanok pedikűrözése úgy jött az életembe, hogy láttam a híradásokban önkénteseket, akik ezzel foglalkoznak. Arra gondoltam, de jó lenne, ha én is ezt csinálhatnám. Aztán egyik nap jött egy telefonhívás, és felkértek. Azonnal elvállaltam.

Tisztában vagyok vele ugyanis, hogy az ilyen helyeken sok a magatehetetlen, beteg, idős ember, aki nem is éri el a lábát, hogy levághassa a körmeit. Nem is gondolnánk, milyen nagy segítség, ha valaki ezt elvégzi nekik. Ráadásul, akik az utcai létforma miatt hanyagolták el magukat, mikor egy kicsit ápoltabbak lesznek, elgondolkodnak rajta, hogy nem kéne-e változtatni a sorsukon.”

Husi Budaörsön is sokféle embert ismerhetett meg. Az első vendége például egy sokgyermekes anyuka volt, aki valamikor szülésznőként dolgozott. Nem mesélte el, miért jutott idáig, de vélhetően azért, mert alkoholbeteg. „Sokan váltak hajléktalanná az alkohol miatt. Az emberek pedig erre azt mondják: aki így járt, ne igyon tovább, hanem menjen el dolgozni.

Bele sem gondolnak, hogy egy alkoholista nem tudja egyik napról a másikra abbahagyni az ivást súlyos tünetek nélkül. Szakemberre van szüksége” – mondja az önkéntes, majd arról az uránbányászról kezd mesélni, aki azért vált hajléktalanná, mert lebetegítette a munkája, ám a rokkantnyugdíja nem volt elég a megélhetéshez.

„Amikor írtam erről egy nyílt levelet, akkora lett a visszhangja, hogy felvették a bányászotthonba. Így is lehet segíteni” – büszkélkedik. Azt is megtudom, hogy a szociális munkája nem maradt minden elismerés nélkül hivatalos körökben sem. Éva, az általa is működtetett adománypontok helyén, Budafok-Tétényben az önkormányzat képviselő-testü­letétől megkapta a Katona Péter-­díjat.

Aztán megjelenik a körünkben egy idős úr, akinek hamarosan műteni fogják a lábát. Husi megbeszéli vele, hogy kaphat az adományokból olyan cipőt, amiben kényelmesebben járhat. Az önkéntesnek fontos erről is váltani néhány szót. No meg a horgászatról is.

Sugárzó tekintettel meséli, nyári éjszakán hogyan fogott ki a folyóból egy negyven­centis márnát. Aztán kisebb dilemma elé állítom, amikor a csalikról beszélgetünk. Én közlöm, hogy szerintem a márna gilisztacsokorra kap a legjobban meg lótücsökre, ő viszont állítja, hogy ezt a halat nem is nagyon lehet mással fogni, mint sajttal.

De ahogy megismertem, ha csekély lesz a fogás, ki fogja próbálni az általam javasolt cukkolókat is. Nem adja fel.