Bográcsozás a határon – egyelőre elhalasztva

Magyardombegyház az első település, ahol minden ott élő jelentkezőt beoltottak a koronavírus elleni vakcinával. A falubeliek azt tervezték, hogy közös bográcsozással ünneplik majd meg a védettséget. Vártuk az eseményt, de hiába! A bográcsnak se híre, se hamva.

LakóhelyemMarkos Mária2021. 04. 20. kedd2021. 04. 20.

Kép: Magyardombegyháza beoltott falu COVID-19 koronavírus ellen 2021.03.31 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Bográcsozás a határon – egyelőre elhalasztva
Magyardombegyháza beoltott falu COVID-19 koronavírus ellen 2021.03.31 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Ma van a nevem napja, de nincs egy vasam sem. Hatvanéves vagyok, de néhány tízezer forintból élek három éve. Nem vagyok leszázalékolva, s ez a baj, mert akkor százon felül kapnék. Bár nyolc gerincsérvem van, csak 68 százalékos rokkant vagyok! – száll le kedvünkért a POLGÁRŐRSÉG feliratot viselő kerékpárjáról Tóth Árpád.

– Nem fél a Covidtól?

– Nem annyira!

– Akkor miért oltatta be magát?

– Mert mindenkit beoltottak. Azt hallottam, egyen-ketten, ha lehettek betegek, de nem halt bele senki. Kis zsákfalu ez, nemigen jár itt idegen. Akik eljárnak dolgozni a sertéstelepre, közülük betegedtek meg páran. De ki tudja, hogy van ez? Ha azt mondanák, hogy augusztusig tart, utána vége, az ember elfogadná. De nem! Csak azt halljuk, hogy még egy hét, még egy hét. Hitegetik az embert. Nem kéne mondani akkor inkább semmit. Itt nálunk be van mindenki oltva, élhetnének már rendesen. Nézze, én húsz éve vagyok polgárőr, én voltam a legelső a faluban, most tizennégyen vagyunk. Még migránst is fogtunk, tavaly, tavalyelőtt, így valahogy. Csúnya feketék voltak. Afgánok. Legalábbis úgy mondták. Azok hozzák be a betegséget.

– A maszkot hordják a faluban?

– Itt van nekem is a zsebben. Kint voltam a dinnyeföldön, a haveré, húzzák a fóliát. Amit bírok, besegítek, főleg éjszaka, hogy ne lopják. Mert jönnek a cigányok mindenfelől, és költöznek be az elhagyott házakba.

Tóth Árpád szerény összegű járulékból tengeti mindennapjait. Fotó: Németh András Péter

Amikor Tóth Árpád 1967-ben beiratkozott az általános iskolába, még 32-en kezdték az első osztályt, jó ezren éltek akkoriban a faluban. Most a két településen, itt és a szomszédos Dombegyházán nincs összesen 32 gyerek – az iskola odaát van. Az önkormányzat kivett egy buszt, és azzal szállítják át a gyerekeket, ingyen.

– Ez az adás hol lesz? Nem a tévében?

– Nem.

– Volt itt az RTL is. Mindegy, nem szégyellem, amit mondok – némi csalódottság azért kiérződik szavaiból. – Egymásnak jó egészséget kívánva tovább tolja a biciklit.

Az utolsó népszámlálás adatai szerint Magyardombegyház 237 lelkes település. A papír sokat elbír. Jó néhányan csak ide vannak bejelentkezve, de máshol élnek, vannak, akik külföldre mentek. Helyükbe a közeli Romániából érkeztek, hiszen olcsón lehet házhoz jutni, 3-4 millióért már hatalmas telekkel találtunk hirdetést.

Ám a járvány miatt a határt lezárták – Románia jó ideje vörös zónás ország –, tilos az átjárás, ezért az itteni románok elkezdték árulni ingatlanjaikat. A magyaroknak sem kedvez a határzár, sokan jártak át vásárolni, hiszen a legközelebbi román település, Arad nincs messzebb, mint Békéscsaba, viszont érezhetően olcsóbb.

(Elkanyarodunk a battonyai határátkelőhöz is utunk során: a forgalom szinte megszűnt, a határőrök a magyar rendőrhöz küldtek útbaigazításért. Megtudjuk, aki tovább halad, annak a román oldali ellenőrzésnél vagy üzleti útra szóló igazolást kell felmutatnia, vagy bevállalja a kötelező 14 napos karantént. Így hát leteszünk a várva várt külföldi kiruccanásunkról.)

*

A falu határában, a Magyar Falu Program táblán túl találunk rá a dinnyeföldre. Öten-hatan dolgoznak. Kovács Mihály és Botond az ültetőfóliát teszik le épp. A testvérpár az egyetem és a középiskola mellett jött el napszámba. Botondot, az egyetemistát már beoltották. Azt mondja, az online oktatás nem zavarja.

Kovács Mihály és testvére, Botond a dinnyeföldön éppen az ültetőfóliát teszik le. Fotó: Németh András Péter

– Még ezt a tanévet kihúzom itthon, a jövő tanévet meg már el lehet kezdeni jelenléti oktatásban. Az osztálytársaimmal tartom a kapcsolatot. Tudunk házibulikat tartani, szigorúan tíz fő alatt – nevetnek a fiúk. – Most még úgy van, hogy a fesztiválok elmaradnak nyáron.

– Követik a híreket a járványról?

– Nagyjából. Inkább anyuék azok, akik tájékoztatnak minket.

A kis traktor mellől a dinnyeföld tulajdonosa is csatlakozik a beszélgetéshez. Dús László huszadik éve foglalkozik mezőgazdasággal. Ez csak a hobbija, főállásban buszsofőr a Volánnál. Dinnyét, kukoricát, búzát, máriatövist termeszt a 39-40 koronás földben. Utóbbit Lengyelországba viszik, májgyógyszernek, egy euró kilója, ami nem rossz, de hát időjárástól függ, milyen lesz a termés.

– Én is be vagyok oltva. A Volánbusznál azt mondták, jobb ez így.

– Előre vették a buszsofőröket?

– Ez érdekesen alakult. Még az első hullámnál azt mondták, elsőbbséget kapunk. Aztán olyan csend lett hónapokig, mintha véget ért volna a járvány. Most kezdték regisztrálni a sofőröket, mert Pesten nagyon sokan betegednek meg közülünk. Pont dolgoztam, amikor szóltak, álljak meg, maradt injekció. Leszálltam, beoltottak. A második injekciót ugyan nem kaptam még meg, de a kártyát már ideadták rögtön.

Magyardombegyházon mindenkit a kínai vakcinával oltottak, ötven darabot hoztak a faluba – legalábbis így tudja Dús László. A krónikus betegek viszont Pfizert kaptak, a protokoll szerint, őket Gyulán, az oltóponton látták el. Vajon merre görgeti a dinnyepiacot a Covid?

Dús László máriatövist is termeszt a lengyel piacra, amúgy főállású buszvezető. Fotó: Németh András Péter

– Meg voltunk ijedve tavaly, de az ára végül jól alakult. Pont, amikor öklömnyi kis dinnyék voltak, elárasztotta az özönvízszerű eső a földeket tavaly nyáron, s a termést tíz napig benyelte a föld. De még így is, hogy fél termés volt, megérte. A válság felvitte a gyümölcs árát.

– Mit tartott tavaly nagyobb csapásnak, a Covidot, vagy hogy elázott a dinnyéje?

– Nekem inkább az utóbbi fájt. 670 mázsa lett végül a termés, amúgy szokott lenni 1200 is. Ha csak egy átlagárat számolunk 70 forintjával – a befektetés hektáronként 1,2-1,5 millió Ft –, ki lehet számolni, mennyit buktam. A Covidtól is meg voltunk ijedve, de tavaly nagyobb szigor volt, mint most. A buszjáratokon nem volt utas, senki. Most?! Épp tegnap volt ellenőr. Fényképeztek, a férőhelyeket nézték, hányan utaznak. 17-en voltunk a hatvanfős buszon, azt mondták, nagyon magas ez az utasszám.

A falu elnéptelenedését Dús László is szóba hozza.

– Itt többségében idősek élnek, lassan kihalunk. Van olyan utca, ahol két ember él. Sőt! Túloldalt egy ember lakik. Elmennek a fiatalok a munka után, már aki akar dolgozni. Még 10 év, és annyi. Lehet, hogy megérem, hogy mindenki elmegy. Itt van ez a két fiú. Én már látom, hogy ők is el fognak menni innen. Pedig a környék kiváló mezőgazdasági adottsággal bír: 39-40 koronás a termőföld. Minden gépesítve van, már nem kell a kézi erő.

*

Ebédidőre érünk vissza a falu főutcájára. A település kisbusza épp a dobozos ebédet szállítja házról házra. Kovács Erika és Bence a házuk előtt várakozik. A kislány hatodikos a dombegyházi általános iskolában, a fiú Kétágyházán mezőgazdasági iskolába jár, traktorszerelőnek tanul – október óta online, mivel nincs számítógépük, a mobiltelefonról…

Bence szerint mégis a tanároknak nehezebb, hiszen úgy kell leírniuk a tanulnivalót, mintha normálisan elmagyaráznák. A gya­korlat elmaradt – majd jövőre tömbösítve tartják meg –, az osztálytársakkal nem tartják a kapcsolatot.

– Jól telik ez a tanév – a gyerekek elégedettek. Talán nem is tudják, hogy ez másképp is történhetne.

*

Kit ékesítsen a Lúdtoll? A költői kérdést a falu egy félreeső utcájában, a kevés gondozott kertek egyike előtt teszik fel nekünk, nem kis meglepetésünkre. Egy 76 éves hetilap, a Szabad Föld és egy több száz éves település ügye olykor-olykor összeér. 2018-ban a sajtfaluról írtunk – visszhangja máig kísért a faluban. Ám a lap és a falu lakóinak története – a sárgálló nárciszok közt derült ki számunkra – már korábban összefonódott.

2005-ben egy modern Lúdas Matyi-átiratra írt ki pályázatot a Szabad Föld kiadója. S mit gondolnak, ki nyerte meg a Lúdtoll-díjat? Kristály jeligével, Pataki Edit írói néven egy magyardombegyházi magyar–orosz szakos tanárnő, Hegedűs Erzsébet Lúdas Manyi című alkotására szavazott a közönség.

Az itt élők a romániai tulajdonosok ingatlanjait is figyelik. Fotó: Németh András Péter

– Milyen céllal jöttek? – a 73 éves volt pedagógus épp olyan kíváncsian fogad minket illatos jácintjai között locsolás közben, mint ahogy mi faggatjuk egykori díjazottunkat.

– Riportot készítünk az első igény szerint beoltott magyar településről.

– Pár éve felkeresett engem is a Szabad Föld mint egykori Lúdtoll-díjast, akkor az jelent meg rólam, hogy „biztosan elege van az emberekből, elzárkózik mindenkitől”. Telefonáltak a régi iskolámból, Sarkadról, hogy ennyire megváltoztam? Nem lehet rám ismerni! Fájt, hogy a falubeliek ilyennek láttak, így beszéltek akkor rólam.

Majd kísérletképpen az orosz nyelvre váltunk – van mit javítania a beszédünkön, igaz, nagyvonalúan csak a helytelenül használt többes számot teszi szóvá. A 70. születésnapjára még kétszáz szál virágot ültetett a kertjébe, idén, a 73.-ra valamivel kevesebbet. Télen elővette volt diákjai kidobásra ítélt dolgozatait, s azokból tanulta újra a nyelvet – fel is hozta magát jó középiskolás szintre.

A 2005-ös győztes életrajzát kikerestük archívumunkból, sok mindent megtudtunk belőle. Többek közt kiderült: „…ötven-egynéhány apróbb írásom jelent meg. Kötetem nincs.”

Hegedűs Erzsébet az utcában a román szomszédok „udvarmegbízottja”. Elmondása szerint az eredeti faluban annak idején mindnyájan rokonok voltak, úgy 40 évvel ezelőttig. Kihaltak a gazdák, elmentek a fiatalok, idegenek jöttek. Amikor ritkábban járt haza – 43 évig a környékbeli településeken tanított, Szeghalomtól Sarkadig –, borzasztó érzés volt látni, már megint mennyit romlott a falu. Akik idejöttek, nem ismerték a mezőgazdaságot, nem tudták, mit kell tenni a jószággal, a földdel.

– De ezt megírtam a nagyszüleim történetében. Szépet mesélek? Egyébként én nem oltattam be magam. Nem mennek be az önkormányzathoz?

– Voltunk, de nem fogadtak.

(A falu polgármesteréről csupán annyit sikerült megtudni, mi az, amire egyáltalán nem vár: a sajtóra és az újságírókra. Dinnyés Ildikó közölte: nem nyilatkozik. Annyi mindenesetre kiderült, nem teljesen igaz, ami a televíziókban volt, hogy mindenki be van oltva: csak akik regisztráltak.)

– Maga miért nem kérte az oltást? – folytatjuk a beszélgetést.

– Mondjam? Amíg a fiatalok nem következnek, miért én kérjem? Nem mozgok, nem én vagyok a legnagyobb veszélyben. Amíg a bolti pénztárosokat, sofőröket nem oltják, én miért jönnék? A pedagógusokat is oda soroltam, de őket már, hála Istennek, oltani fogják. Az én rangsoromban hátul vagyok, nem a veszélyeztetettek közt. Attól függetlenül elérhet engem is a betegség. Augusztusig várok, akkor majd eldöntöm, hogy már következhetek-e. Mondjam, hogy kikkel vagyok egy csapatban? A részegesekkel. Szerintem hozzánk szegődött a betegség. Újabb és újabb változatok jönnek. De nem akarok vészmadár lenni. És önök kérték már?

A sajtmanufaktúra helyi boltja nyitva tart, de egyik szegedi partnerük, ahová sajtot és tejterméket szállítottak, bezárt. Fotó: Németh András Péter

Búcsúzóul még virággal kínál, ám nem fogadhatjuk el, hadd legyen Hegedűs Erzsébet és a falu dísze e virágzó oázis. Hogy a visszaúton, a falutól alig húsz kilométerre defektet kapunk? Ez az, amit se virággal, se vakcinával nem lehet kivédeni. Hiszen vannak bajok, amik elkerülhetetlenek.

És a közös bográcsozás? Bográcsa többeknek van, a hozzávalók beszerzésével se lenne gond. Hagyma, paprika, sertés-, tán marhahús, jóféle vörösborral főzni, csendesen rotyogtatva. Biztosan lesz rá mód és alkalom is, csak enyhüljön a zord idő – állították többen.

Ezek is érdekelhetnek