Boldogság pár ezerért

ITT MINDEN KAPHATÓ: hasznos és haszontalan dolog egyaránt. Rozsdásodó motoros kapa, nagyanyáink porcelánkészlete, szocialista kitüntetés, beszélő marionettfigura, androidos okostelefon, akciós női bugyi. Az árfekvés alacsony, vevőből sincs hiány. Minimálbéres munkások, kevés pénzből élő nyugdíjasok, szenvedélyes gyűjtők, értelmiségiek mind találnak maguknak kincseket. A kecskeméti zsibpiac mára a legnagyobb dél-alföldi kirakodóvásárrá nőtte ki magát.

LakóhelyemBorzák Tibor2018. 04. 29. vasárnap2018. 04. 29.

Kép: Kecskemét piac bolhapiac kirakodóvásár ruha antik holmi használt árú kereskedés kereskedelem vásárlás eladás üzlet 2018 04 22 Fotó: Kállai Márton

Boldogság pár ezerért
Kecskemét piac bolhapiac kirakodóvásár ruha antik holmi használt árú kereskedés kereskedelem vásárlás eladás üzlet 2018 04 22 Fotó: Kállai Márton

Még nincs nyolc óra, de már zsúfolásig megtelt a parkoló. Talán korábban kellett volna idejönni. De valaki azt tanácsolta, előbb nem érdemes, mert a városi népség vasárnap reggel sokáig alszik. Hát nagyot tévedett! Csak úgy tódul a bejárat felé a tarka embertömeg, pedig odabenn már alig van hely. Hiába szedem a lábam, képtelenség előzni, így sétálva követek egy idős házaspárt. Az asszony nyakában vagy három aranylánc, nehezére esik a járás, két bottal közlekedik. Férje világos pólóban, zöld halásznadrágban, fehér zokniban és szandálban. Úgy hozza a sors, hogy kifelé jövet is összefutok velük. Hogy mit vettek, azt majd a végén árulom el.

A kecskeméti zsibpiac húszhektáros területen nyújtózkodik a városi gokartpálya szomszédságában. Az árusok kulturált környezetben, javarészt térkövekkel kiépített placcon kínálhatják portékáikat, de a „fapados” rész, a földutak szegélyei is megtelnek velük. „Ennyien nem voltak mostanában!” – mondja egy hivatali beosztott az igazgatósági épület előtt, és tovább siet a dolgára. Nem könnyű megállapítani, hányan vannak, de nem járok messze a valóságtól, ha tíz-tizenötezerre becsülöm a bámészkodók számát. Családi program lett kijönni a zsibire, ahol nem kötelező vásárolni, de ha valaki mégse szeretne üres kézzel távozni, pár ezer forintból megúszhatja – és ebben benne van a sült kolbász, a lángos ára is.

Fölöttébb változatos a vendégsereg: a peremkerületi munkástól a hipszterszemüveges fiatalon át a belvárosi úriasszonyig sokféle érdeklődő megfordul itt. Gyakran hallani idegen nyelven beszélőket is, lehetnek éppen a Mercedes-gyár német alkalmazottai vagy messziről érkező turisták, akiknek igazi vadkeleti látványosság az efféle bolhapiac. A kereskedők nemzetiségi összetétele ugyancsak vegyes képet mutat: a magyarok mellett ukránok, románok, szerbek kínálják portékáikat. Hogy miért nem akarnak egyetlenegy fotón sem szerepelni, azt csak ők tudják. Pedig milyen jól mutatna az újságban a piros pozsgás arcú asszonyka arany fogsora és kalapban feszítő férjeura pödört bajusza. „Fizessetek érte, majd akkor!” – ezzel hárítanak.

Az állandó piacozóknak fél hétig kell beérkezniük a piacra. Bérelt placcuk van, velük nincs is gond. Akik viszont csak alkalomszerűen jelennek meg, ott verik fel a sátrukat, ahol még van szabad terület. A jobb helyekért néha vérre menő harcok folynak.

– Itt üvöltözött velem egy román nő, hogy menjek máshová. Nehezen tudtam türtőztetni magam, végül magától arrébb állt. Ezek semmire és senkire nincsenek tekintettel! Még a piacfelügyelővel és a NAV-osokkal is vitatkoznak – háborog a Császártöltésről érkező Béleczki István, aki tíz évig fegyőrként dolgozott a váci börtönben, tizenöt éve pedig nagybani piacokra jár, odahaza zöldségboltot működtet. Furgonnal hozta a felmenőitől örökölt cuccokat. Porcelánbögre, imakönyv, kismotor, tésztaszűrő, varrógép, kislemez, szappantartó, biciklipumpa és még ki tudja, mi minden kelleti magát a faládákban. Legkapósabb a Marci márkanevű rotációs kapa, valaki épp megpróbálja beindítani.

– Ha nem talál gazdára, majd lesz vele valami – legyint a piacos.

– Ütvefúród van? – kérdezi tőle egy köpcös férfi.

– Az nincs. Vegyél Sas Józsikazettát, az van.

Nem győzöm kapkodni a fejem, olyan bőséges a kínálat. Ebben a forgatagban tényleg minden kapható. Ami odahaza a kukába menne, az itt pár száz forintért eladható. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a frissen megszerzett zsákmányt kikupálja az új tulajdonosa, de az internetes hirdetési portálokon az általa fizetett összeg többszörösét kéri. Aranyszabály az újrafelhasználás, amiként ez az a közeg, ahol újraértékelődnek a dolgok. A zsibpiacon többségében a családi hagyatékok kerülnek forgalomba, de találkozni kukázásból megszerzett limlomokkal is. A területen kialakult már egyfajta tematizálás: az ócskább tárgyak, rozsdásodó mezőgazdasági eszközök kiszorultak a piac porosabb peremvidékére, amíg a jobb állapotban lévő vagy értékesebbnek tartott használt holmik a térkövezett övezetben találhatók. Megint máshol különülnek el a ruhaneműk, a műszaki cikkek sátrai, illetve a büfék, a mosdók.

– Találtál valami értékeset? – szólítom meg az egyik régiségkereskedő standjánál kecskeméti ismerősömet, Kenyeres Dénes nyugdíjas alezredest. Tudom róla, hogy régi magyar katonai kitüntetéseket gyűjt, sőt könyvet is írt róluk.

– Vettem egy II. világháborús emlékkeresztet – újságolja a repülés- és hadtörténész. – Rendszeresen kijárok ide, csak a kitüntetéseket keresem, időnként rá- szánok egy bizonyos összeget. Sok értékes kincset vittem már haza a pápai keresztektől a katonai érdem- érmekig.

– Nézd csak, itt egy Kiváló Munkáért kitüntető jelvény a szocializmus idejéből – mutatok rá a vörös bársonyon pihenő, csillag alakú plecsnire, majd megkérdezem a kereskedőtől, hogy mennyit kér érte.

– Négyezret.

– Hajdanán én is kaptam ilyet... – büszkélkedek vele.

– Akkor most van négyezer forintja – neveti el magát az antikos.

Kenyeres Dénes viszont tényleges vevővé avanzsál elő, mert rábukkan dr. István Lajos díszpolgári plakettjére, egy Batthyány Lajost ábrázoló éremre. Mivel az 1848/49-es magyar szabadságharc emlékei is érdeklik, egyértelmű, hogy az első magyar felelős kormány elnöke ilyetén formában feltűnő arcképe sem hiányozhat a gyűjteményéből.

– Milyen árban van? – kérdezi az alezredes.

– Huszonötezer, főnök úr. Ezüstből van.

– Húszezer?

– Az öné.

Otthon utánanézek: dr. István Lajos a szombathelyi Markusovszky Kórház Széchenyi-díjas vezető főorvosa volt, nyolcvanöt éves korában halt meg 2007 nyarán. Lám, az élet milyen kiszámíthatatlan: díszpolgári plakettje tíz év múltán a kecskeméti zsibpiacon kötött ki, de szerencsére – némi alkudozás árán – jó kezekbe került. Remélem, mellszobra még ott áll a szombathelyi kórház parkjában.

– Ez nem érdekli? – vesz elő zsebéből egy patinás dobozkát az árus.

Ritka és értékes darab tárul a szemünk elé, az 1849. december 2-án alapított Ferenc József-rend lovagkeresztje. Némi vizsgálódás után egyértelművé válik, hogy a kitüntetés aranyozott ezüstből és tűzzománcból készült. Birtoklója százezer forintnál is többre taksálja. Kenyeres Dénes ekkora értékkel még nem találkozott a kecskeméti bolhapiacon. Nagyot sóhajt, ezt már nem tudja megvenni.

Kissé furcsa, hogy a zsibi hivatalos neve így hangzik: „kirakodóvásárral összekapcsolt használtcikkpiac”. A régi időkben ezt a színes bizniszkavalkádot lengyel vagy KGST-piacnak csúfolták. Bizony, változnak az idők. Amint a vásárlói szokások is. Sokan kizárólag innen öltözködnek, na, nem azért, mert rajonganak a bóvliért, hanem egyszerűen nem telik nekik butikokra, ruhabolti modellekre. Szabad ég alatt még a női bugyi is olcsóbb, négyet adnak egy ezresért. És óriási a cipőkínálat! Senki nem tudja meg, ha valaki azzal áltatja magát, hogy márkás lábbelit visz haza, különben is rá van írva, hogy Adidas, és nem kérnek érte csillagászati összegeket.

Ezen a vasárnapi vásáron legnagyobb keletje a cipőnek van. Zoltán Erika diszkónótáival csalogatják oda a népet, s folyamatosan mondja egy női hang a hangszóróból azt is, hogy akció van, a cipő ezeröt, a papucs ezer forintba kerül. Zsizsegnek a vevők a tűző napon, majd a kiválasztott portékával sorba állnak Krisztián előtt, aki kezeli a kasszát, pontosabban rakja a bankókat az övtáskájába.

– Érződik, hogy hónap vége van, még ennél is nagyobb forgalom szokott lenni – állapítja meg a fiatalember, miközben kifizeti a helypénzt a piackezelőség egyenruhásainak. Azt is elárulja, hogy családi vállalkozásban az ország több pontján kereskednek, ám a kecskeméti nem a legjövedelmezőbb helyszínük.

– Az egységár miatt a vásárlónak nem kell azon keseregnie, hogy ezt vagy azt a modellt nem tudja megvenni.

„Alkudni csak 100 év felett, szülői kísérettel” – olvasom a konténer oldalfalán. Nem tudom, hányan nevettek már rajta, de aki odaírta, bizonyára úgy gondolja, humor nélkül nem érdemes élni, meg a kitartóan bömbölő diszkóslágerek nélkül sem. Krisztiántól megtudom, hogy a legszegényebbek inkább élelemre költenek, a leggazdagabbak meg drága helyekre járnak shoppingolni, bár előfordult már, hogy valaki mégis ide tévedt és csodálkozott az áron, azt hitte, lehagytak egy nullát a végéről. Tehát marad a középosztály, ők jelentik a fizetőképes réteget. Elégedettek a minőséggel, nem szoktak reklamálni.

– Jó ez a gyereknek, úgyis hamar kinövi – jegyzi meg egy anyuka a párbeszédünk hallatán.

Nem mindenki ilyen közlékeny. Az eladók néhol rám is szólnak, ha nem veszek semmit, menjek tovább. Sokan dicsérik az időjárást, bár túlzás ez a pokoli hőség, viszont az eső sem lenne jó, mert az hazavágja az üzletet, de olyankor legalább csak az jön ki, aki biztosan vásárolni akar. A sátor árnyékában nézegetem az elemmel működő játékokat. Meséli a piacos, hogy vannak szülők, akik befogják a gyerekük szemét, amíg elhaladnak előttük. Mások meg videóznak.

Felismerem a nyugdíjas házaspárt, akiket még reggel követtem a tömegben. Szatyrokkal a kezükben araszolnak kifelé. Megvolt a vasárnapi nézelődés, és vettek is ezt-azt. A hetényegyházi Kocsis István régebben esztergályosként dolgozott, felesége takarító- nő volt. Szerényen élnek a nyugdíjukból. Nincsenek nagy igényeik, nem járnak nyaralni, a piacról ruházkodnak.

– Gyógypapucsot kerestünk és találtunk is megfelelőt – mondja az asszony. – Sokkal olcsóbb, mint az üzletben. A férjem rövidnadrágot kapott. Itt szoktuk a kávét is beszerezni. És láttunk szép zöldséget, egyúttal azt is vettünk.

– Sűrűn járnak ide?

– Havonta egyszer. A keresztfiunk ószeres, hagyatékokat vásárol fel, itt értékesíti. Most is kint van, de nem találkoztunk vele.

– Menjünk, papa, mindjárt dél, és jön a család ebédre!

Tizenegy óra után többen pakolni kezdenek. Elvileg kettőkor zár a piac, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor a zenithez közelít a Nap, az érdeklődés is kezd alábbhagyni. Egyre többen célozzák meg a büféket, majd a gépkocsi parkolót, de kifelé menet az útba eső kínálatból azért még alkudoznak pár égetően szükséges holmira. Egy molett nő kiválaszt egy olvasószemüveget a kupacból, az egyikre ráfogja, hogy tökéletesen lát vele, ötszáz forintot ad érte. Egy srác biciklipumpát vesz, és mindjárt használatba is veszi. Egy sörpocakos gazda háromezerért szerzi meg a bú- várszivattyút, ajándékba kap hozzá egy köteg villanyvezetéket.

A birtoklás érzése mindenkit megnyugtat: érdemes volt kijönni.

 

Ezek is érdekelhetnek