Egy, kettő, szüret!

Már éreztük szánkban az üdvözlőpálinka ízét, jó előre csattogtattuk a metszőollót, s tenyerünkbe képzeltük a súlyos fürtöket. Élményszüretre készültünk az egri Tóth Ferenc Pincészethez, ám a vírusveszély és az időjárás közbeszólt. Az idén két-három hét késéssel érik a szőlő az Egri Borvidéken, a keserédes szüret azonban mégis kezdetét vette.

LakóhelyemPalágyi Edit2020. 09. 30. szerda2020. 09. 30.

Kép: Demeter Csaba borász, Fotó: gal gabor fotoda.hu

Egy, kettő, szüret!
Demeter Csaba borász
Fotó: gal gabor fotoda.hu

Egerben, a Kőlyuki pincesoron a tűzoltóautók szirénázása is jelezte, hogy itt a munka dandárja, és jó lesz vigyázni. A Demeter Pincészet 2018-as menoirt rejtő hordói közt egy eszméletlen figura feküdt. Tűzoltók rohamozták meg a pince fő- és mellékágát, hogy kihozzák.

Szerencsére mindez csak gyakorlat volt, s az „áldozat” egy kitömött bábu. Az azonban tény Nagy Csaba, a katasztrófavédelem Heves megyei szóvivője szerint, hogy egy liter erjedő must 42 liternyi szén-dioxidot termel. Ezért is merészkedtek ilyenkor égő gyertyával a pincékbe a régi öregek is. Az évszázados statisztikák alapján sajnos lopózás közben lankadt a figyelem, s ölhetett a mustgáz...

Az egri Borvár palackozója. Fotó: Gál Gábor

– Tavaly ilyenkor jócskán a közepén tartottunk a szüretnek. Most az elején, de ez nem gond, jó kis mustfokokat mérünk. Ha érik egy-egy fajta, akkor szedni kell, nincs mese. Akkor is, ha nem ürült ki úgy a pince, ahogy szerettük volna, és nincs benne elég hely – mondja Demeter Csaba.

A borászatukban 8 hektár saját ültetvényről készítik a hegy levét. Több lépésben élnek a terméskorlátozás eszközével: a magas minőségű superior boroknál 50 mázsa szőlőt hagynak meg egy hektáron, a középkategóriásaknál 80 mázsát. Ez kevesebb, mint amennyit az egri eredetvédelmi szabályzat előír.

Demeter Csaba kedvenc fajtája az egri nemesítésű turán, amely virágillattal lepi meg a borivót, és fiatalon is sűrű, lekváros ízvilággal kecsegtet. Idén azonban a borásznak sem csak költői hasonlatok jutnak eszébe a hegy levéről. Ő is megtapasztalta a covidos veszélyhelyzet bizonytalanságát. Márciusban a Szépasszonyvölgyben be kellett zárniuk a borbárt, aztán leállt a webshop is, bár az utóbbi később újraéledt.

A Csoszogó Gyermek Néptáncegyüttes tagjai a szüretnyitó rendezvényen. Fotó: Gál Gábor

Az újranyitás óta a völgyben hétköznap nem tolonganak a vendégek, legfeljebb hétvégén. Tavaly kétszer ennyi külföldi kóstolgatott ott. A nyár vége felé ugyan megjelentek a csehek és a lengyelek, de aztán újra elmaradtak.

Vigasz, hogy a Szépasszonyvölgybe, ahol a minap ünnepélyesen is megnyitották a szüreti időszakot, mégpedig a szokásos traktoros felvonulással és műsorral – ami azért nagy szó, mert sok rendezvény csúszott vagy elmaradt itt is kényszerűségből –, mostanában szívesen érkeznek a magyar borisszák. S belőlük kis szerencsével törzsvevőket toborozhatnak a borászok.

– Mindig volt valahogy. Akadt olyan év, hogy lerohadt az összes termés, mégis itt vagyunk. Nem szeretek beleragadni a rossz helyzetekbe – summázza „harctéri” optimizmussal Demeter Csaba.

Demeter Csaba borász a virágillatú, lekváros ízvilágú borokat termeli. Fotó: Gál Gábor

Közben a pincesoron szőlővel megrakott teherkocsik robognak. Ottjártamkor épp a szomszédos pincészethez érkezett meg egy egerszalóki szőlőtermelő, hogy leadja a blauburgert. A családdal 25 hektárt művelnek, s ehhez napszámosokra is szükségük van. Meséli, a munkáskéz hiánya most nem okozott fejfájást, mivel a helyi szállodákból és a gyógyfürdőből a járvány miatt hazaküldték a dolgozókat, s ők elszegődtek hozzájuk.

– Tavasszal úgy festett Egerszalók is, mint a holdbéli táj. Volt, hogy a fürdő egyik nap megnyitott, aztán zárás miatt hangosbemondóval parancsolták ki az embereket a medencéből. Más években sok nálunk a lengyel vendég, ők pedig „édesszájúak”, legszívesebben az édes vöröset kortyolják – jegyzi meg Hablik Antal. Húsz esztendeje ugyanannak a borászatnak adja el a szőlőjét, erre a bizalomra építve reméli, tisztességes árat kap.

A felvásárlási árak sok szakember szerint siralmasan alakulnak, az Alföldön magasabbak, mint az egri bikavér hazájában. Holott az Egri Borvidék Hegyközségi Tanácsa (EBHT) nyáron határozatot hozott a javasolt árról.

Ebben az állt, hogy a fenntartható szőlőtermesztéshez nettó 1,6 millió forint értékesítésből származó árbevétel szükséges hektáronként. Azt is megállapították, hogy főleg a turizmusban és a vendéglátásban érdekelt borászatoknál okozott katasztrofális károkat a járvány.

– Többe kerül a dugó meg a palack, mint a bor, amit beletöltünk. Ha megnézzük a paradicsom meg a burgonya árát, és összevetjük a szőlőjével, elszomorodunk – nyilatkozta az EBHT elnöke, Farkas László, aki éppen Szomolyán szüretelte a zöldveltelinit, amikor telefonon elértük. Azt tapasztalta, jó savakkal és beltartalommal bír az idei termés, bár elmarad a jósolt rekordmennyiségtől.

Felvonulás az egri szüreti napokon. Fotó: Gál Gábor

– Most beszéltem a laborral, holnap szép idő lesz, és szedhetjük a pinot noirt – kapjuk a rég várt telefont Tóth Katalintól, a Tóth Ferenc Pincészet tulajdonos ügyvezetőjétől.

Másnap reggel már a Steiner-dűlőben méregetjük a nyolcéves, fiatal ültetvény tőkéit. Vincze Tamás szőlész megmutatja az érés jeleit: a kocsány fásodik, a magok megbarnultak, a töppedt szemek mézédesek. A pinot noir a borok hercegnője, ezt a fajtát a néhai Gál Tibor honosította meg a borvidéken. Lé­gie­sen könnyed, gyümölcsös, elegánsan üde bor készül belőle, de eleme a bikavér-házasításnak is. (A borisszák animális jegyekről is beszélnek, sőt akad, aki a postástáska illatát véli felfedezni benne.)

– A szélén megkezdjük, és tessék egymásnak segíteni! – utasítja a csapatot a szőlész. A mélykék fürtöket reggel hat óta egy Ózdról érkezett, roppant fürge kezű csapat kapkodja. Megtudjuk, idén nem olyan szorongató a napszámosok hiánya, mint tavaly, amikor megesett, hogy reggel hiába várták a szedőket, máshol láttak neki, csak erről elfelejtettek szólni. Az egri gazdákhoz többnyire Borsodból érkeznek a munkások.

– Egy nagycsalád tagjai vagyunk, itt szedi az édesanyám, az édesapám, amott a párom. Az öcsém és a fiam a két puttonyos, a sógorom meg a harmadik – mutat körbe Farkas Lajos, aki korábban kőművesként meg biztonsági őrként dolgozott, igaz, utóbbit erősen unta. Otthon is akad megművelni való kertjük. Némelyik évben vetnek is bele ezt-azt, de idén nem volt rá érkezésük.

Lelkes szüretelők az Egedalján. Fotó: Gál Gábor

Ha körbetekintünk, látjuk a Síkhegyet, tetején a magányosan álló nyárfával, ahonnan körpanoráma nyílik a borvidékre, sőt ellátni egész a Kékesig. Van ott egy Tóthék nevű hely. Mostanában ott gyűlnek össze borkóstolóra és piknikre a vendégek.

– Lélekemelőek ezek a rendezvények, s fontosak, mert szeretnénk átadni az élményt, milyen termőhelyen kóstolni. Ilyenkor jó emberek érkeznek az ország minden tájáról. A legutóbbi piknikre például jöttek gyalogosan, autóval, kerékpárral, lóháton, sőt repülővel is a Dunántúlról – meséli Tóth Katalin. Értékelik a vendégek, hogy a szabad természetben nyugodt szívvel letelepedhetnek a lócára, pohárral a kézben, gyönyörködve a naplementében, s nem kell szoronganiuk a fertőzésveszély miatt.

Pincerészlet az egri Borvárból. Fotó: Gál Gábor

A Síkhegy a különleges egri termőhelyek egyike, a Tóth Pincészet 30 hektáros területéből hét hektár itt található. Remek kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot terem a terroir-jegyeket hordozó dűlőben. A síkhegyi grand superior borokban a hozzáértő „beavatottak” a rózsabors, a fehér bors és a medvecukor ízét kóstolhatják ki. Az egyik palackjuk pél­dául, a 2016-os évjáratú egri kékfrankos superior idén aranyérmet nyert a Challenge International du Vinen, a borok olimpiáján.

– Ezt a területünket türelemmel, hatsoronként vásárolta össze a papa a noszvaji szőlőtermelőktől. Kellett hozzá jó húsz év – idézi fel Katalin. Tudatos tervezéssel, nemzedékről nemzedékre építkezve hozták létre a pincészetet, mely 2018-ban elnyerte a legszebb hazai szőlőbirtoknak járó címet, középbirtok kategóriában. Az elismerést egy bonyolult, százpontos értékelési rendszerben ítélték oda nekik, s ebben a borok minőségén túl a turizmusban vállalt szerepük is közrejátszott. Rengeteg apró részlet, sokak áldozatos munkája kristályosodott ki a díjban.

– Ma már én viszem a pincészet ügyeit, s ez mindennapos kihívást jelent. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Idén ismeretlen nehézségekkel nézünk szembe. Szépen eldöntöttük például, hogy milyen területről milyen bort szeretnénk elkészíteni. S akkor beütött a Covid. Nagy mélységeket éltem át, elvesztettem a tervezésbe vetett hitemet – ismeri el Tóth Katalin.

Idegenforgalmi dolgozók álltak be szüretelni és szőlőt feldolgozni Tóth Ferenc borász birtokán. Fotó: Gál Gábor

Nincs ezzel egyedül. Sokan panaszkodnak, hogy az eladatlan tételek miatt csurig a pince, s így vágnak neki a szüretnek.

Meséli, hozzájuk már decemberben, januárban érkeztek vészjósló hírek. A távol-keleti piacra küldött palackjaikat a kikötőben nem engedték kirakodni a japánok.

Hetekig bizonytalanságban lebegett hatezer palack sorsa. Érzékelteti a veszteséget, hogy a szállítás hat hétig tart, és háromszoros a költsége, mint a bor ára. Visszahozni tehát nem érdemes a hegy levét, az is jobban megéri, ha a tengerbe öntik. Az ügyvezető bújta az internetet, hogy mi lehet ez az új vírus, és idejekorán szembesült vele. Így amikor a hazai hotelek és éttermek bezártak, s megfeneklett a turizmus, tudta, miről van szó.

– Hogy ne kelljen elbocsátani senkit, mi magunk kezdtünk kijárni a szőlőbe. Hetente két nap pincemunka meg három nap szőlő, ez volt a rend. Máskor egy értékesítő biztosan felmondott volna, ha a sorok közé küldöm, de a karantén idején ez volt a kiút a bezártságból. Mutattuk nekik, hogyan hajtsák a szálvesszőt, hogyan kötözzenek. Jött mindenki szívesen, együtt reggeliztük a parizeres zsömlét a platón ülve. Minden kollégám úgy ismeri ezt az évjáratot, mint a tenyerét – meséli.

A nyár szerencsére sokat visszaadott abból, amit a tavasz elvett. Olyan magyar turisták érkeztek a borvidékre, akik más években a külföldi tengerparton múlatták az időt, most meg ámultak-bámultak, hogy Eger milyen gyönyörű.

Szokták mondogatni, hogy a Tóthék „Áfrikából indultak”. Így hívták az első dűlőjüket, amit Tóth Ferenc, Katalin édesapja a nyolcvanas években vásárolt. A gyökerek azonban mélyebbre nyúlnak. A családnak immár negyedik generációja műveli a szőlőt, s tölti meg a boroshordókat.

Tóth Ferenc és Tóth Katalin. Szőlőművelés négy nemzedék óta. Fotó: Gál Gábor

Ebben a járványveszélyes, embert próbáló esztendőben így visszagondolhatnak arra, hogy a nagyszülők is megéltek nehézségeket, mégsem maradtak tőkén a fürtök. Szüreteltek háborús időkben is, bírták erővel, hittel, s bizakodtak, hogy a következő év jobb kilátásokat ígér.

– Mit gondol, egy borász életébe hány szüret fér bele? Talán harminc-negyven. S ebben hány csúcsnak számítható évjárat van? Ötnél nem több. Azt a maradék 35 évet kell az öt kiemelkedő esztendőre rágyűrni. A fogyasztó mindig a legjobbat akarja a poharába, nem szereti a hullámvölgyet, s muszáj megfelelnünk ennek. Itt kezdődik a szakma – magyarázza Tóth Ferenc a pincészet udvarán, ahová bekísértük a szü­re­telőkocsit. A borász 81 éve dacára is gyakran kijár a határba, és szemrevételezi az ültetvényeket.

– A szőlőpásztor egyben biztos lehet, hogy velem találkozik jártában-keltében – jegyzi meg derűs mosolyával. Feri bácsi szabadkozik fotózáskor, hogy nem ragyog a bakancsa. De nem is érezné jól magát, ha nem hordozhatná magán és magában a dűlők porát.

Ezek is érdekelhetnek