Frenreisz Károly: Együtt lélegeztünk a közönséggel

Frenreisz Károly Kossuth-díjas rockzenész Budapest díszpolgára, aki megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét és a Fonogram Életműdíjat is. A művész tavaly ünnepelte 75. születésnapját, és egy olyan életpálya áll mögötte, amely regénybe, sőt családregénybe kívánkozik. Mint megtudtuk tőle, idén bele is kezd egy életrajzi könyv írásába.

LakóhelyemHaraszti Gyula2022. 02. 13. vasárnap2022. 02. 13.

Kép: Frenreisz Károly zenész 2022 01 18 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

Frenreisz Károly: Együtt lélegeztünk a közönséggel
Frenreisz Károly zenész 2022 01 18 Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld

– Hetvenöt éves lett tavaly. Isten éltesse sokáig!

– Köszönöm szépen!

– Ilyenkor talán az ember számvetést is csinál. Mi volt a legfontosabb pillanat vagy fordulat ezalatt a 75 év alatt, ami meghatározta az egész későbbi életét?

– A legmeghatározóbb talán az volt, amikor ötéves koromban kiderült, hogy abszolút hallásom van, és az édesanyám elvitt egy zongoratanárhoz, elkezdtem zenét tanulni.

– Az első hangszer tehát a zongora volt, amelyen tanult, de honnan jött a klarinét, a szaxofon és a basszusgitár?

– Már tizenkét éves koromtól érdeklődtem a fúvós hangszerek iránt. Bejelentkeztem klarinétot tanulni, mert az állt a legközelebb a szaxofonhoz, amelyen a könnyűzenei számok is szóltak. A basszusgitározás azután jött, miután bekerültem a Metro zenekarba. Fogcsikorgatva tanultam meg, de egyre jobban ment később. Az Új Skor­pió­ban már Tátrai Tiborral szinte az őrületig fokoztuk az együtt muzsikálást a basszus- és a szólógitárral. Nagy örömömre ezt etalonként hallgatják a mai fiatal zenészek is.

Milyen volt élete első koncertje?

– Tizenöt éves voltam. Abban az időben sok olyan alkalmi zenekar működött az országban, amelyek ismerték az amerikai zenei reper­toárt. Az első ilyen bandával éppen a Gundel étteremben léptem fel, nagyapám egykori vendéglőjében, majd harmadikos gimnazistaként Balatonszemesen játszottunk egy zenekarral egy egész nyáron át. Nem akárkik muzsikáltak ebben a csapatban, a zongoristánk Latzin Norbert volt, aki később fantasztikus dalokat írt a Bergendiben, a nagybőgősünk pedig Scholtz Péter, híres jazz-zenész. Kosáry Balázs dobolt és Tasnádi Laci gitározott. Nagyon jó iskola volt és nagyon nagy élmény. Nyár volt, örömzene és boldogság.

– A beatkorszak hajnala volt ekkoriban Magyarországon. Milyen volt ebben élni?

– Csodálatos. Összetartott minket a zene szeretete. Akkoriban egymás után nyíltak a klubok Budapesten, ahol néha én is beállhattam a zenekarokba jammelni, vagyis a koncertek utáni közös örömzenére. De jártam vidékre is a Winkelmayer Brass zenekarral.

– Mekkora dolog volt akkoriban bekerülni a Metro zenekarba?

– Az nagyon komoly dolog volt. A nagy triumvirátus (Metro, Illés, Omega) részese lehettem. A Metro Klub ikonikus helyszíne volt a magyar rockzenei életnek. Hat-nyolcszáz ember fért be a helyre, és 2400 klubigazolványt adtak ki. Állandó telt ház volt, még a csillárokon is lógtak az emberek. A zenekar tagjai egyidősek voltak a közönséggel, szinte együtt lélegeztünk.

– Aztán később az ön ötlete volt, hogy létrehozzanak egy másik zenekart, az LGT-t. Miért döntött így?

– Akkoriban a három említett, ikonikus zenekarnak olyan dalokat kellett írni, amelyek között van, ami az ötévestől a kilencvenévesig mindenkinek tetszik. Mint például a Citromízű banán vagy a Trombitás Frédi. Egy idő után azonban felmerült bennem, hogy jó lenne a saját, rockosabb profilomnak megfelelő zenét játszani olyan zenészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak. Így jött létre az LGT Barta Tamással, Presser Gáborral, Laux Józseffel és velem.

Magas színvonalú, rockalapú zeneszerzésre, dallamokra, témákra, hangszerelésekre, szólókra köteleztük el magunkat, nem slágergyártásra. Meg is leptünk ezzel mindenkit. Voltak igazán jó dalaink, de színvonalasabbak, mint a kor slágerei. A Boldog vagyok vagy az Ezüstnyár című számot például ma is imádja a közönség, de elismeri a szakma is.

– Aztán két év után elhagyta ezt a supergroupot. Miért?

– Volt egy nézeteltérésem a zenekarral, mert nem akartam részt venni a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regény zenés színházi feldolgozásában. Déry Tibor remek író volt, de ez a műve a kommunista vezérkar megrendelésére készült. A célja az volt, hogy elrettentse a „szocialista fiatalokat” a borzalmas „amerikai fertőtől”. Arról szólt, hogy a kábítószer, a rasszizmus, az erőszak és a kor minden negatívuma a popfesztiválokon terjed. Úgy éreztem, hogy ha ebbe beleállok, egy kicsit saját ma­gamat is szembeköpöm.

– Aztán jött a Skorpió, amely szintén hatalmas hazai és nemzetközi sikereket ért el. Prágában egy zeneboltban még találtam Skorpió-ba­ke­lit­lemezt a legnagyobbak között.

– Valóban nagy sztárok voltunk akkor az egész keleti blokkban. Az első, Rohanás című lemezünket beválasztották minden idők tíz legjobb magyar rocklemeze közé, 380 ezer példányban kelt el. Egyfolytában turnéztunk, Lengyelországban há­rom és fél hónap alatt 159 alkalommal léptünk fel. Élveztük a zenét, az életet, a koncerteket és a bulikat is.

– Kosárlabdázóként nyilván merőben más életet élt volna. Ezért nem maradt a sportnál?

– Tizennyolc évesen ifjúsági válogatott kosaras voltam. A válogatott edzője, Bánki Feri bácsi azonban döntés elé állított. Megkérdezte: Na, Frenreisz fiam! Pikula vagy labda? Én pedig azt válaszoltam: Feri bácsi! Azt hiszem, pikula. És úgy gondolom, jól döntöttem. De nagyon büszke vagyok arra, hogy a mai napig járok focizni a Fradi edzőpályájára, ahol az egykori legendák is játszanak, például Szőke Pisti és Ebedli Zoli is. Szőkétől gyakran megkapom, hogy miért nem mentem le annak idején az FTC-be, lehet, hogy a foci is annyira jól ment volna, mint a basszusgitár. A foci is nagy szerelem.

– A féltestvére, Latinovits Zoltán tavaly lett volna kilencvenéves. Hogyan emlékezik rá?

– Valójában kisgyerekkorunk óta testvérként éltünk együtt. A szü­leink úgy neveltek, hogy ambiciózus emberek lettünk, sportoltunk, tanultunk, készültünk az egyetemre. Amikor később Zoli színész lett, a családi vacsorák után gyakran meglepett minket, és József Attilát szavalt. Ezek nagyon szép, harmonikus esték voltak. Nagyon szerettük egymást.

– Mai fejjel hogyan látja, mi törhette őt meg lelkileg, ami végül az öngyilkosságához, a tragédiához vezethetett?

– Nagy vágya volt, hogy olyan színházban játsszon, ahol mindenki egyaránt tehetséges és egyenes ember, de nem talált ilyet. Sajnos volt egy időnként visszatérő dep­ressziója is, amit vélhetően a vér szerinti apjától, egy földbirtokostól örökölhetett. Ilyenkor úgy érezte, hogy nem képes játszani. Ráadásul sokszor érték inzultusok is, mert nem tapsolt a proletárdiktatúrának.

Nem volt sztárkultusz sem, mint a háború előtt, aki kitűnt a többiek közül, azt visszadöngölték a „masszába”. Zoltánnak ez is nagyon fájt, elnyomásnak élte meg. A halála előtt született egy undorító, lehúzó újságcikk is, a kommunisták ügynöke, Molnár Gál Péter tollából (aki jelentett is Zoliról), ami szintén több szöget vert a koporsójába.

– Másik testvére, Bujtor István szintén Frenreisz névvel született, de aztán nevet váltott, szintén jó ko­saras volt, de nem lett élsportoló.

– István bátyámnak a színészi pályája elején javasolták, hogy változtassa meg a nevét. Az atyai nagynénikénk ágán volt egy Bujtor család, ezért lett Bujtor. Ő kosárlabdautánpótlás-válogatott is lett. De elsősorban a vitorlázás érdekelte és a színművészet.

– A nagyapjuk a híres vendéglős, Gundel Károly, világhírű szakácsművész. Ma úgy neveznék, sztárséf. Őt ismerte még?

– Igen. Sajnos az élete vége felé megvakult, mert egy fotózásnál egy magnéziumos parázs megsértette a szemét. Arra emlékszem, hogy megsimogatta a fejemet, és úgy nézte meg, mekkora vagyok, kilencéves koromban. Hihetetlenül nagy tehetségű ember volt a gasztronómiában, valóban egy művész. Nagy szívfájdalma volt, hogy 1948-ban a kommunisták elvették a vendéglőjét, de talán az még nagyobb, hogy ezt követően borzalmas lett ott a konyha is, megbecstelenítették a nevét. Azóta szerencsére ismét visszaállt a színvonala az étteremnek.

– A Frenreisz-ágon is vannak a családban igazi hírességek. A déd­apját, Frenreisz Istvánt például kitüntette Kossuth Lajos. Mivel érdemelte ezt ki?

– A Budai Vár déli szárnyának védelme miatt kapta ezt a kitüntetést. Kúriai bíró volt, de részt vett a szabadságharcban. A fia, az én nagyapám orvos volt, akit az első világháború alatt elvitt egy járvány, így édesapámat a nagybátyja nevelte fel. Édesapám nagyon szeretetre méltó ember volt, szintén orvos lett. Híres, megbecsült kardiológus volt.

– Ő akarta, hogy ön is orvos legyen?

– A kérése csak az volt, hogy diplomás emberek legyünk a testvéreimmel együtt. Zoli elment építésznek, István közgazdásznak, én pedig a fogorvosi egyetemre. Végül egyikünk sem azzal foglalkozott, amit az egyetemen tanult.

– A gyermekei viszont igen. A lá­nya, Zsófia közgazdász, a fia, Zoltán pedig jogász.

– Így van, a fiammal együtt is dolgozom, projektmenedzser a kö­zös cégünkben. Öt unokám van, és egy harmadik kislányom is, a jelenlegi feleségem gyermeke. Reméljük, hogy idén már együtt ünnepelhetjük a születésnapomat is, mert ezt tavaly megakadályozta a Covid.

– Ha már itt tartunk, sok pályatársa távozott mostanában. Milyen érzések kavarognak ilyenkor önben?

– Egyrészt az, hogy abban a korban vagyunk, hogy a mi generá­ciónkból ez sajnos előfordulhat bármelyikünkkel. Kóbor Mecky halála azért is nagyon érzékenyen érintett bennünket az emberi veszteségen túl, mert éppen készültünk egy Metro–Illés–Omega-nagykoncertre az új Pus­kás Arénában. Ez így meghiúsult.

– Nem is lesznek koncertjei idén?

– Skorpió-koncertek azért lesznek. Terveim között szerepel az is, hogy elkezdek írni egy könyvet, mert érkezett rá felkérés. Sok mindenről tudnék mesélni az életemből, és azt hiszem, tartozom is azzal, hogy ezt az emberek megismerhessék.

Ezek is érdekelhetnek