Hasonlít a szülésre

– Ön sportoló családból jött, hosszabb ideig komolyan foglalkozott is a sporttal. Miért döntött mégis a film mellett?

– Gyerekkori álmom volt, hogy filmrendező legyek, ez minden sportágat felülírt. Világkupa-győztes vízilabdázó édesapám és 25-szörös magyar bajnok ritmikus gimnasztikázó anyukám mellett a sportolás természetesen jött, de versenyzésre sosem köteleztek. Korábban teniszeztem tíz évig, gyerekkorom óta lovagoltam, díjugrattam versenyszinten is, és még a röplabdába is belekóstoltam hobbiszinten. Azóta is imádok mozogni a szabadidőmben – motivál, amikor magamat kell legyőznöm, a sportban, a hivatásomban és a tanulmányaimban egyaránt.

A versenyzéstől viszont mindig szorongtam, komoly stresszhelyzetként éltem meg azt, hogy valakin felül kell kerekednem. Én együtt szeretek győzni a töb­biekkel, és nem más ellen. Adrenalinszint-emelkedés a filmezés közben is akad, vannak csúcsélmények a forgatásokon, ott azonban egyértelmű, hogy közösen dolgozunk egy cél érdekében. Szeretek együtt lélegezni egy csapattal.

– Nem érzi úgy, hogy a film világa inkább férfias szakma?

– Több olyan magyar filmrendezőnő van, akire büszkék lehetünk, még akkor is, ha a filmes világ több férfit foglalkoztatott korábban. Ma már az operatőrök között is több nőt találunk. Úgy érzem, hogy a nők talán érzékenyebben, más lelkiséggel közelítik meg a rendezést, szeretetteljes közeget tudnak kialakítani a forgatáson. Fontosnak tartom a színészek instruálása szempontjából is, hogy az irányítás és a koordinálás mellett olyan légkört teremtsünk, amiben mindenki szabadon alkothat. A forgatási napok során összekovácsolódik sok ember, a közös munka után marad is egy űr bennünk, amit én szinte mindig nagyon melankolikus hangulatban élek meg.

– Megható témákat választ. Az első egyetemi vizsgafilmje egy Liszt Ferenc-díjas zongorista rendhagyó útjáról szól.

– A Szóló egy igaz történet. Szokolay Balázs zongoraművész egy gyógyíthatatlan idegrendszeri betegséggel küzd. Erőt szerettem volna adni neki, hogy sose adja fel. A filmet elsősorban az ő tiszteletére készítettem, illetve másoknak bátorításképpen vagy kapaszkodónak. Szokolay Balázs a film bemutatójával egybekötött jótékonysági esten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, és némi támogatást is sikerült gyűjtenünk neki; így lett igazi küldetése a filmnek.

– Október végén mutatták be az új filmjét, ami a betyárok világába kalauzolja el a nézőt. Hol zajlott a forgatás?

– Apajpusztán és Táborfalván dolgoztunk, az előbbi helyszínen forgatta Jancsó Miklós a Szegénylegények című klasszikust. Pont azt az épületet alakítottuk csárdává, ami a Jancsó-műben szerepel. A Sose lesz vége egy szerelmi dráma betyármiliőbe ültetve. Nyolc nap alatt forgattuk le olyan fantasztikus színészekkel, mint ifj. Vid­nyánszky Attila, Szűcs Nelli, Pogány Judit, Hirtling István, Reviczky Gábor, Tóth Ildikó, Sipos Imre, Vas Judit Gigi, Patkós Márton, Po­roszlay Kristóf. Szívvel-lélekkel csi­nálták végig.

– A betyárok a hatalommal való szembenállás, a magyar népi kultúra alakjai is. Hogyhogy ők állnak a film középpontjában?

– Édesapám és az ő felmenői a Hajdúságból származnak, a lovaglás is az életem része volt mindig. A betyárok világa régóta foglalkoztat. Ebben a filmben látható akció- és szerelmes jelenet, tragédia – ízig-végig magyar történet, egyébként irodalmi alapokkal, merthogy Petőfi Sándor A csaplárné a betyárt szerette című verse ihlette. Bízom benne, hogy a bemutató után majd filmfesztiválokra is mehet, később pedig valamelyik tévécsatorna is le tudja adni, hogy minél több emberhez eljusson.

– A sportos múlt segíti abban, amit most csinál? Rengeteg ener­giát igényel a szervezés-rendezés, és a tanulás mellett intenzíven dolgozik a televízióban.

– Más-más világokban mozgok: ha a gyakornoki időszakot is beleszámítom, lassan tíz éve a szerkesztés-műsorvezetés a szakmám, a filmezés viszont művészet, ez utóbbiban érzem, hogy igazán kiteljesedhetek. A témák közül bármi jöhet, ami épp megszólít, aminek lelke van, vagy egy ügy, ami mellé érdemes odaállni. A sport pedig kitartásra, alázatra tanít, illetve felállni újra meg újra, plusz veszíteni is, amit minden téren lehet hasznosítani. És megtanít a fájdalmakra is. Szűcs Nelli azt mondta, hogy egy film leforgatása olyan, mint a születés meg a szülés: meg kell szenvedni érte, hogy utána megtörténjen a csoda.

– Elárulja, milyen terveket dédelget?

– Nem szeretek messze előre gondolkodni. Az álmom az, hogy legyenek saját mozifilmjeim, ezért ezen leszek mindenképpen. A Jóistenre bízom a dolgot, nekem a hitem ad erőt. A nyitottság mellett pedig hiszek a kikerülhetetlen dolgokban, a saját utunk megtalálásában. A szüleim élete is minta és érték a számomra, akik Dörgicsére költöztek, maguk gazdálkodnak, állatokat tartanak, a természettel együtt élnek.