Körtefa a nyárfásban

Van talán harminc éve is, hogy először láttam, de sose vettem rá magam, hogy megálljak, s közelebbről is szemügyre vegyem. Úgy rémlik, valami öreg almás vette valamikor körül, de aztán a gyümölcsös a rendszerváltás zűrzavarában tönkrement, s hamarosan ki is vágták.

Rejtélyes módon egyedül a körtefát hagyták meg. A parlagon hagyott területet hamarosan felverte a bozót, de a körtefa nagyon is jól érezte magát. Végre kinyújtóztathatta az ágait, gyökerei is akadálytalanul fúrhatták magukat a földbe, s tavaszonként annyi virág volt rajta, hogy a környék összes dongója azokban fürdött.

Párszor megfordult a fejemben, hogy meg kéne nézni a termését is. De vadkörtének véltem, én pedig akkortájt Szatmárban voltam mindennapos vendég, ahol annyi a vadkörte, mint sehol máshol az országban. Elmentem mellette mindig, nem különösebben foglalkoztatott az a szabolcsi fa.

A gyü­mölcsös felszámolása után néhány évvel azonban egy őszön azt látom, irtják a bozótot, a tábla végében pedig nagy rakás, ideiglenesen elföldelt nyárfacsemete vár ültetésre. No, vége a vadkörte jó világának, gondoltam. A bozóttal együtt kivágják őt is, mert a nyárfatelepítők nem tűrnek meg egyetlen más fát sem sehol az országban.

De tévedtem. Amikor legközelebb arra vitt az utam, már jó meleg tavasz volt, zöldellt a kiültetett nyárfacsemeték sora, és csodák csodájára köztük ott tornyosodott az öreg körtefa, nem bántotta senki.

Közben telt-múlt az idő, a nyárfák ma már kétszer akkorák, mint az öreg körtefa, ami rég nem nő már sehová, csak a törzse vastagszik. De él, s láthatóan egészséges, vaskos ágai elől még az erőszakos nyárfaágak is elhajolnak.

És most az őszön végre rávettem magam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. De milyen előzmények után! Alig hagyom el a nagy búji kanyart, s fordulok rá a berceli egyenes útra, mikor azt látom, hogy valami héjaféle kerget egy rémült vadgalambot. A körtefánál éri utol, s zuhannak le a földre, a rabló tépi, marcangolja szerencsétlen galambot.

De akkor már ott vagyok én is, kapok fel a fűből egy rögöt, s hajítom a rablóra, egy veszedelmes karvalyra. Elvétem ugyan, de megijed, s otthagyja a galambot, az szegény néz egy ideig halálra váltan, aztán megrázza magát, s elrepül. Csak néhány tollát hagyja hátra, meg a földről felkapott rögöt, amivel sikerült elkergetnem az útonállót.

De nem is rög az – mifelénk Szatmárban, Szabolcsban amúgy gör a rendes neve –, hanem egy körte. Ráadásul nem is akármilyen: akkora, mint az öklöm, a fa alja tele van velük. És az íze!

Fogalmam sincs, milyen fajta, de hogy nem vadkörte, az biztos. Kicsi korában az lehetett, vadkörteként dughatta ki fejét a földből, de elnézve a törzsét ölelő dudort, valaki még idejekorán beoltotta, és azóta nemes körteként dacol az idővel.

Okos kertészek írják, mondják: ha meghal a gazda, az árván maradt kert fái is hamarosan pusztulni kezdenek. S nemcsak az agyonkényeztetett, kimondhatatlan nevű úri fajták, hanem az edzett, őshonos fák is. Pedig az eső ugyanúgy esik, a nap ugyanúgy süt, mint korábban, de a fa talán érzi, hogy nincs már senkinek szüksége rá. Árnyékába nem ülnek, termését nem eszik – minek hát akkor az élet?!

Ez a fa azonban itt, Búj és Bercel között egyáltalán nem érzékenykedik. Megharcol a nyárfákkal a fényért, a levegőért, és terem pont úgy, mintha semmi sem változott volna körülötte az elmúlt negyven-ötven évben. Hogy mi tartotta életben, rejtély. Talán az, hogy remélte, jön majd valaki egyszer, aki felszedi alóla a termést, pont úgy, mint régen.