Magtár őrzi a kincseket

TIZENÖT ÉVES KORÁBAN egy padláson talált egy félig megégett kenyérsütő lapátot, s azóta megszállottan gyűjt minden régi paraszti tárgyat. Szabó András gyűjteménye ma már több ezer darabra rúg, az egész Nyírségben ő rendelkezik a leggazdagabb kollekcióval.

LakóhelyemBalogh Géza2018. 03. 30. péntek2018. 03. 30.

Kép: Nyírmihálydi Nyirmihalydi magtár múzeum helytörténeti gyűjtemény 2018.03.13 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Magtár őrzi a kincseket
Nyírmihálydi Nyirmihalydi magtár múzeum helytörténeti gyűjtemény 2018.03.13 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Igaz, nem mostanában kezdte – ha jól számoljuk, lassan hatvanöt éve. Szabó András ugyanis mindjárt nyolcvan, de lelkesedése azóta sem lanyhult. Ha meghallja, hogy a falujában valaki látott valahol egy érdekesnek tűnő tárgyat, ő azonnal nyakába veszi Nyírmihálydit, s addig megy, míg fel nem kutatja.

Vagyis hát azért ez jó ideje már nem így megy – a mihálydiak többnyire helybe viszik neki a kidobásra ítélt, rogyós szárú csizmát, hárászkendőt, vasalót, bibliát. Van is belőlük annyi, hogy egy nap nem is elegendő az összes megtekintésére. Pláne, ha a vendégkönyvet is szeretnénk áttanulmányozni. Pedig azt feltétlenül érdemes fellapozni, mert olyan nevekkel találkozhatunk abban, mint Antall József vagy Göncz Árpád. A két elnök nem csupán udvariassági látogatást tett a nyugdíjas ácsmesternél, hosszúhosszú időt töltöttek el a gyűjtemény nézegetésével. Antall József különösen a régi iratokat, Göncz Árpád pedig az öreg bárdokat, szekercéket tanulmányozta nagy figyelemmel.

– Hogyan kezdődött? – faggatom a mihálydi magtármúzeum alapítóját, miközben az épület felé ballagunk. Bele is kezd a történetbe, de Szabó Andrással nem úgy történik az interjúvolás, hogy bekapcsoljuk a magnót, ő pedig rámondja a feleletet. Őmellette el kell felejteni minden magnót, ceruzát, jegyzetfüzetet, s hagyni kell magunkat sodortatni az árral. Neki ugyanis majd' mindenről eszébe jut valami.

A nyírbátori szakiskolában nagyon megszerette őt a történelemtanára, Szalontai Barna, aki akkortájt már szervezni próbálta a Báthori István Múzeumot. Néprajzi anyagát a környező falvakból szedte össze, s vitte magával tanítványát, a minden iránt érdeklődő mihálydi legénykét. Igen ám, de ő akkor még úgy gondolta… no ezt nem tudjuk meg, mert szembejön velünk egy fiatalasszony, s őhozzá fordul: „Jaj, de jó, hogy jössz, Timike, valamiért leblokkolt a telefonom, megnéznéd!?” Csak ezután indulunk tovább, de akkor már el van feledve a kezdet, mert az országúton feltűnik egy Penészlek feliratú mikrobusz, arról pedig az jut eszébe, hogy élt Mihálydiban a régi világban egy Nagy Barna nevű uradalmi kertész, aki azon kísérletezett, a noha szőlőből hogyan lehet kinemesíteni egy újfajta homoki rizlinget. Már majdnem sikerült is neki, de közbejött a „felszabadulás”, az uradalmi szőlőt feldarabolták, a kísérleti alanyokat meg elvitték a penészlekiek. De nem sokat értek velük, mert továbbra is csak nohát termeltek, igaz, már azt se, mert a fiatalok ott se szeretnek kapálni, permetezni.

Azt nem tudni, hogy Penészleken van-e még egyáltalán háti permetező, de Nyírmihálydiban legalább egy biztosan van: a magtármúzeumban. Ha már a szőlőhöz értünk, sokkal érdekesebb a kis permetezőnél az a hatalmas, ahogy gazdánk mondja, rásegítős prés, amelyet a mellette lévő felirat szerint néhai idős Tarr Ferenc vincellér tulajdonába kerülése után unokája, id. Módis István ajándékozott a múzeumnak. Minden tárgy így került ide. Volt, amiért fizetni is kellett Szabó Andrásnak, de a nagy többség a falu ajándéka.

Az egykori uradalmi magtár az egyik mellékutcában magasodik, s már épp le akarták bontani, amikor házigazdánk felkereste a falu elöljáróit. Ha rábízzák, ő felújítja, s a falunak nem kerül majd egyetlen fillérjébe sem. Az elöljáróság ráállt, ő pedig hozzákezdett a nagy munkához. A tetőn már laboda nőtt, és éjjelente a hold is be-benézett, de aki közelebbről ismeri Szabó Andrást, az tudja, egy igazi buldózer, ha munkáról van szó. Így aztán egy percig sem volt kétséges, hogy a magtárból múzeum lesz.

– Egyedül nem sokra mentem volna – nyitja előttem a kaput –, de nem is egyedül voltam, a faluból nagyon sokan segítettek. Tudták, nem magamnak csinálom, mint ahogy azt is tudták, tudják, azt a sok holmit nem magamnak gyűjtöm. Azt mind az övék. Az övék is volt, s az övék is lesz, ha majd én már nem leszek.

Annak idején nem csak a magtár, de a környezete is munkáskezeket kívánt. Először is el kellett takarítani a sok szemetet, másodjára pedig rendbe kellett tenni az udvart. Ma már ott mindenféle nemes fák, cserjék sorakoznak, körbe rajta pedig fedett tárlók sora. Igaz, eléggé furcsa ebben a környezetben a sok műanyag tető, de szegény ember vízzel főz, s nem ő tehet arról, hogy a falusi buszvárókat ilyen tetőkkel fedték be annak idején. A várókat lebontották, Szabó András pedig magához vette az elárvult tetőket. Néhányan talán húzgálnák a szájukat a látványon, de tetszettek volna szebbet, jobbat adni vagy tetszettek volna segíteni az építkezéskor!

– Ó, nem volt itt hiány munkáskezekből – hárítja az iméntieket Szabó András. – Volt, amikor tízen-tizenöten is dolgoztunk a portán, az avatáson pedig megjelent a fél falu. 

– Díszvendég sok volt? – kérdem óvatlanul.

– A francokat! Aki dolgozott – csattan fel. – A léhűtőket én sose szerettem. Igaz, szereztem is csomó ellenséget, de sokkal több barátot. Ezért is adták nekem olyan szívesen az emberek a muzeális tárgyakat. Meg persze azért, mert tudták, hogy a magtárban jó helyen lesznek. Korábban szabályosan szabadulni igyekeztek tőlük, mert a régi nagy szegénységre emlékeztette őket, de utóbb már azért, mert rájöttek, hogy azok az ő apjuk, anyjuk emlékét őrzik.

Szabó Andrásnak az édesapja cipész volt, szerszámai a múzeumban pihennek. Mint ahogy a múzeumalapító egykori ácsmesterének, Kremiczki Károlynak is itt vannak a bárdjai, de ha arrébb nézünk, megláthatjuk a másik néhai ácsmester, a '48-as nemzetőr Petrohai Mihály szekercéjét is. Itt, meg majd később az emeleten, hosszabb időre meg is állunk, mert a faluban nagy hagyománya van a '48-as szabadságharcnak. Kilencvenhárom helybélivel itt alakult meg az ország első nemzetőr százada, amelynek szervezője nem volt más, mint a híres Kossuth-nóta szerzője, az innen elszármazott fiatal debreceni ügyvéd, Balkányi Szabó Lajos.

Azt nem tudni, hogy rokona volt-e vendéglátónknak, de ha ő nem is, anyai ágról a néhai Bihari Sándor igen. Házigazdánk szépapjáról azt érdemes tudni, hogy 1711-ben három fiával együtt eladja magát egy bizonyos Sipos méltóságos úrnak hetven aranypengőért örökös jobbágynak, ahonnan csak a '48-as szabadságharc során kihirdetett jobbágyfelszabadításkor menekülhetett. Sok mihálydi szegényembert érintett ez a törvény, minden bizonnyal ezzel is magyarázható a helyi nemzetőrség példátlanul gyors megalakulása.

De mit is láthatunk még a háromszintes épületben? Például egy komplett, ma is működő kovácsműhelyt a Kondor és Ponyik família szerszámaival, mellette a nyírségi szegényparaszti kultúra jellegzetes helyiségeit, berendezési tárgyait, a konyha, a kamra, a kenderfonás és szövés eszközeit.

És természetesen a falu 1944-es tragédiájának is teret ad a magtár és az udvar. Itt azzal kezdődött 1944 őszén a „felszabadulás”, hogy ma sem egészen tisztázott körülmények között négy ártatlan mihálydit agyonlőttek a szovjetek, ráadásként 250 civilt malenkij robotra hajtottak. Három napra vitték őket, de évek lettek belőle. Kilencvenkilencen pedig sosem tértek haza a szovjet birodalomból. Szabó András már a rendszerváltás hajnalán emlékművet állított nekik, de nem mindenki fogadta jó szívvel a faluban. Ám ez nem zavarta, még másik kettőt is felállított, hogy örökre fennmaradjon az áldozatok neve. A múzeum külső falán is elolvashatjuk azokat, mint ahogy az első világháború hőseivel is megismerkedhetünk. Az ő nevüket hordozó emlékmű darabjaira a régi temetőben elásva bukkant rá a Szabó András vezette önkéntes csapat. A csonkolt emlékmű most ott áll a múzeum udvarán egy kis szabadtéri oltár mellett, amely előtt a falun átvezető Mária-út zarándokai szoktak imádkozni.

Sok köztük a fiatal és a külföldi, nem akarnak hinni a szemüknek, amikor a magtárba is belépnek. Álmukban sem gondolták, hogy egy ilyen kis faluban ennyi kincs halmozódhat fel. De még jobban elcsodálkoznak, amikor megtudják, hogy ha jó hatvan éve Szabó András másodéves ácstanuló nem talál egy félig megégett kenyérsütő lapátot egy padláson, akkor az a sok kincs már rég nem volna sehol.

Ezek is érdekelhetnek