Megjárta Csernobilt is a doktor úr...

Nyírmadára Rohod felől érdemes menni. Nem csupán azért, mert gyönyörű nyírségi tájon, nagy homokdombok, akácfasorok mentén szalad az autó, hanem azért is, mert így közelíthetjük meg legkönnyebben dr. Szöllősy Tibor házát.

LakóhelyemBalogh Géza2020. 08. 31. hétfő2020. 08. 31.

Kép: Nyirmada, 2020. augusztus 06. Szöllősy Tibor orvos. Fotó: Ujvári Sándor

Megjárta Csernobilt is a doktor úr...
Nyirmada, 2020. augusztus 06. Szöllősy Tibor orvos. Fotó: Ujvári Sándor

A Kárpátaljáról tizenkét éve áttelepült, ma már nyugdíjas ideggyógyász a település szélén, egy lila akáccal telefuttatott házban él, s azon sopánkodik, miért nem jöttünk hamarabb, mert akkor degeszre ehettük volna magunkat az öklömnyire nőtt ringlószilváival. Termett annyi, hogy majd’ szétszakadt a fa, pedig jó ideje ő már nem permetez semmit. Az út másik oldalán van egy nagy gyümölcsös, a gazdája jó embere a főorvos úrnak, megoldja a szomszéd favédelmi gondjait is.

Legutóbb nagy télben jártam Madán, és Szöllősy doktor épp egy öreg, vak kutyát dédelgetett. Két héttel korábban a szemközti gyümölcsös kerítésénél vette észre az idegen ebet. Akkor még nemigen törődött vele, de hogy az két napon át el nem mozdult onnan, rosszra gondolt. Nagy hó és kemény fagyok voltak, vitt hát magával egy kis meleg ételt is, de a kutya rémült menekülésbe kezdett.

De ment neki mindennek; kiderült, hogy nem lát szegény. Valami gazember egyszerűen kihajította egy autóból. Napokba telt, míg elfogadta Szöllősy doktor segítségét. Ma az öreg, vak kutya Németországban, luxuskörülmények között éli az öreg kutyák nyugdíjaséveit, és minden bizonnyal áldja azt a nyírmadai embert, aki megmentette az éhhaláltól.

Házigazdánkat most is egy évekkel ezelőtt kidobott kis kutyus kísérgeti, tapodtat se tágít mellőle, pedig megszokhatta volna már, hogy gyakran kell egyedül maradnia, mert Szöllősy Tibor sokat van úton. Ugyan nyolcvanéves, s a rendszeres gyógyítómunkával is felhagyott, de sűrűn hívják író-olvasó találkozókra, felolvasóestekre, ami időt rabló elfoglaltság. Szívesen csinálja azonban, mert jó ideje már az írás teszi ki a mindennapjai jó részét.

Az elmúlt években tucatnyi könyvet írt, legutóbb például a hírhedt csernobili katasztrófa helyszínén szerzett tapasztalatait öntötte könyvformába. Nem is akármilyen színvonalon, a kritikusok azt írták róla: „A kígyó önmagába mar című regény a kárpátaljai magyar irodalom egyik legkitűnőbb alkotása.”

Viszonylag későn, valamikor az ötvenes éveibe lépve kezdett az íráshoz, addig teljes egészében lefoglalta a gyógyítás. Pontosabban kicsit hamarabb kezdődött.

– A nagymamám igazi parasztpolihisztor volt, olvasott, művelt asszony, aki rengeteget mesélt nekem a régi Técsőről. Többek közt az egyik legnagyobb magyar festőről, Hollósy Simonról, aki itt komoly festőiskolát működtetett. S mint minden művész, egy kicsit ő is bohém volt, gyakran került pénzzavarba. Egy alkalommal például egy festménnyel akarta törleszteni az adósságát a közeli tejesgazdánál, de az hevesen tiltakozott. „Nem kell nekem az a kép, hát látom élőben mindennap ingyen.”

Szöllősy Tibor, orvos. Fotó: Ujvári Sándor

A képen a város híres hegye, a Nereszen volt megfestve, mai értéke tíz csupor tej áránál is jóval több lehet. Legalább tízmillió forint – mondja nevetve. S azzal folytatja, hogy sokat köszönhet a tanító nénijeinek is, biztatásukra már kisiskolás korában helyi mondákat gyűjtött s vetett papírra. Élt a szomszédban egy idős ember, Kaszó János, aki mindig kint ült a kiskapuban, és mesélt, mesélt az őt körülvevő técsői gyerekeknek.

A Szöllősyek tősgyökeres técsőiek, s az ungvári orvostudományi egyetem elvégzése után ő is visszatért szeretett városá­ba. Mint a könyvekkel, festményekkel megpakolt dolgozószobájában meséli, világéletében orvosnak készült. Édesanyja egyedül, pontosabban a nagymamával közösen nevelte, aki sokat betegeskedett, s az unoka gyűjtötte neki a kertekből az almamagokat, melyek gyógyító erejében a mama rendületlenül hitt.

Técső akkor még majdnem tiszta magyar város volt, de az ott élő ruszinok is mind beszéltek magyarul. A környező ruszin falvak idősebbjei ismerték a nyelvünket, de azokkal is kiváló volt a magyarság kapcsolata, akik egy kukkot se tudtak az anyanyelvükön kívül. A „kis Szöllősy fiúból” hamarosan nagy tekintélyű osztályvezető főorvos lett, aki ha született ukrán és harcias pártember, sokkal feljebb is léphetett volna a ranglétrán. De ő sohasem akart főigazgató lenni – gyógyítani akart, ahogy a nagymamája elvárta.

– A técsői járást a nagy-magyarországi időkben is az ország egyik legnagyobb járásaként jegyezték, nem volt ez másképp a szovjet időkben sem. A Tiszától, a mai román határtól fel északnak egészen a Kárpátok gerincéig tart, a túlsó oldal már Galícia, a régi Lengyelország, ma azonban az is Ukrajna. Öt nagy területi kórház tartozott hozzánk, nekem is gyakran kellett az ott folyó munkát ellenőriznem. Rengeteg felemelő élményben volt részem, rengeteg jó emberrel hozott össze a sors. Sokan még évek, évtizedek múltán is messziről üdvözöltek, így köszönve meg a gyógyulásukat.

Voltak persze olyanok is, akik másképp köszönték meg a segítséget. A hálapénz arrafelé nemigen volt divat, de egy-egy oldalszalonnával, tyúkkal, kosárnyi tojással meg-meglepték a népszerűbb orvosokat. Néha mással is.

– Az egyik kora reggel kinézek a házunk ablakán, hát mit látok?! Egy fához kötve egy kecske legelészik az út mentén. Nem nagyon törődtem vele, mert hát miért ne legelészhetne egy kecske az ember háza előtt? Bent a kórházban aztán összetalálkozom egy messziről jött nagybetegünk feleségével, aki azt kérdezi hálálkodva: megtaláltam-e a kecskét? Miféle kecskét, néztem rá, mire szégyenlősen elmosolyodott. Én hoztam a főorvos úrnak, hogy megköszönjem az uram gyógyulását.

Csernobilba is gyógyítani ment. Illetve vitték. 1986 áprilisában hívatta a kórház igazgatója, s rendkívüli nyájassággal az után érdeklődött, mi a véleménye a csernobili balesetről. Aztán közölte, hogy a kórházból egy orvosnak csatlakoznia kell a csernobili egészségügyi különítményhez, ő kit javasolna. Ha más nevet mond, a szenteltvíz se mossa le róla, hogy menti a bőrét, így aztán saját magát javasolta.

Csernobil, erdőrészlet. Fotó: Timm Sue.

Nemsokára össze is állt a kárpátaljai mesteremberekből, egészségügyi szakemberekből álló népes csapat, Munkács egyik hatalmas placcán sorakoztatták fel, s búcsúztatták őket. Volt egy rakás ünnepi beszéd, lelkesítő zeneszám, aztán felhangzott a parancs, indulás. A nagy, fekete Volgák elindultak nyugatnak, a párnázott ungvári, munkácsi pártirodák felé, a menetoszlop meg keletnek, Csernobilnak.

– Veszélyes küldetés volt, hogyne lett volna, ráadásul szinte semmit se tudtunk a valós helyzetről, és a megfelelő védőfelszerelések is hiányoztak. Egy újonnan épülő faluba vezényeltek bennünket, ahol nemhogy ágyak vagy fürdőszobák nem voltak, de még az ajtók, ablakok is hiányoztak. De a természet is más volt, mint a többi helyen. Az erdő fáinak északi, csernobili oldala teljesen elszíneződött, a szamócák pedig öklömnyire nőttek.

Egy hónapot töltött az életveszélyes körzet szomszédságában, s mint nem sokkal ezelőtt megtudta, az akkor épülő falu tizenkét tagú vezetőségéből ma már csak egyedül ő él. Ma is sokat gondol azokra az időkre, de a gondolatai többnyire azért a técsői évek körül forognak. Meg persze Nyírmada körül, ahol új otthonra talált.