Tapintható sötétség

Másfél óra vaksötétben. Ez a színház mindenben eltér a szokványostól, mindenkit kizökkent a komfortzónájából. Már az olvasópróbák is sajátosak: a színészek a darabot vagy hangfelvételről tanulják meg hallás után, vagy a szöveget Braille-írással teszik maguk számára olvashatóvá. Aztán jöhetnek az intenzív próbák, minden apró részletet kidolgoznak, kialakulnak a tárgyakhoz köthető segédpontok, melyek alapján uralják a játékteret. Kiválasztják a jelmezeiket, mert sö­­tétség ide vagy oda, nekik fontos, hogy ha valaki megtapintja őket, vagy amikor a végén felgyúlnak a fények, ne hétköznapi öltözék le­­gyen rajtuk, hanem az adott karakterhez illő ruha. A sminkkel ugyanez a helyzet, kell az illúzió. Hogy ők nem látnak semmit, attól még a közönség látja őket.

A premier közeledtével egyre jobban dobog a szívük. A bemutatón meg úgy izgulnak, mintha az életükért játszanának. Akárcsak a „valódi” színházak „igazi” színészei. Csakhogy náluk az előadás előtti készülődéshez is minden alkalommal több idő kell, a közönség „ültetése”, a darabba való bevonása sem a megszokott módon zajlik, ráadásul színpad sincsen. A hangsúly a teljes sötétségen van, ugyanis a társulat a látó emberek számára ezzel szeretné megmutatni, mit is érzékelnek a külvilágból, akik nagyon rosszul vagy egyáltalán nem látnak. A cél végül is egyfajta tapasztaláshoz segítés, divatosabb szóval érzékenyítés. Erre egyre nagyobb szükség van, hiszen a vakokhoz való hozzáállás mára gyökeresen megváltozott, például so­kan inkább a telefonjukat bújják, mint hogy segítsenek nekik a villamosra felszállásban.

– Huszonöt évvel ezelőtt alakult a színtársulatunk, egyik alapító tagja vagyok – idézi fel a kezdeteket Máj Kriszta, a Vakrepülés Színjátszó Egyesület elnöke, korábbi művészeti vezetője. – Sallai Zoltán orosz–fran­cia szakos tanár, újságíró külföldi példák alapján határozta el, hogy szeretne teljes sötétségben színházat csinálni. Szép lassan összeállt a csapat, mindig volt, ahol befogadtak bennünket. Elkezdtünk gondolkodni, milyen darabot lenne szerencsés bemutatni. Mivel nem találtunk vakszínházi előadásra alkalmas művet, felkértük Donáti István írót, hogy írjon egyet. Így született meg Az éjszaka tapintása cí­­mű misztikus-romantikus történet, amit a mai napig műsoron tartunk.

Ahogy a néző belép az angyalföldi kopott bérház pincéjéből kialakított színházba, egy csőrendszerrel találja magát szemben. A jobbról-balról elhelyezett porszívócső kinézetű, egymásba illesztett elemekből csápszerű kötelek futnak végig a földön, azok között foglal helyet a közönség. Persze nem székeken, mert az nem volna biztonságos a sötétben, hanem derékra csatolható ülőpárnákon. Az így kialakított szerkezeti rendszer azon túl, hogy a vak színészeknek is biztos tájékozódási pontot jelent, kvázi buszülésként szervesen illeszkedik Az éjszaka tapintása című darabhoz, hiszen annak a cselekménye egy szerelmi históriával átszőtt autóbuszos utazás köré épül. De akadnak olyan előadások is, ahol nincs szükség a kötelekre, mert a publikumot is bevonják a játékba, s kell hozzá az akadálymentes tér.

A vakszínházban a színjátszók térbeli elhelyezkedése is fontos, felbukkannak a közönség előtt, mögött, között. Amennyiben telefonos jelenet következik, a beszélgetők a távolságot is érzékeltetni tudják, ha a terem két különböző pontján állnak. Felerősödik a hangok, az ízek, az illatok jelentősége. A buszos darab elején a lányok fokhagymát hordanak körbe, s ahogy elkezd terjengeni az illata, a rossz magyar beidegződésre célozva epésen megjegyzik: na, valaki elővette a fasírtos szendvicsét. Különben az utasszerepbe billent né­zők nem maradnak ellátatlanul: a színészek a porszívócsövek alapján pillanatokon belül beazonosítják a „széksorokat”, s már viszik is nekik az üdítőt és a süteményt, amit bizony nem is olyan könnyű elfogyasztania annak, akinek a végtelen sötétségben nincs meg a látásbiztonsága. Amikor pedig a darabbéli szerelmesek a tengerparton sétálnak, vizet permeteznek a közönségre, hogy úgy érezzék, mintha ők is a hullámok közelében lennének. A szereplők az előadás végére begyűjtik és eltüntetik a porszívócsöveket, hiszen azok csak fennakadást okoznának a látók és nem látók össztáncában. Mivel Az éjszaka tapintása befejezése filozofikus, sokan annyira elérzékenyülnek, hogy csak napok múltán képesek megfogalmazni a véleményüket a látottakról.

A színtársulat minden alkalommal tart próbasötétséget, ami azt jelenti, hogy a produkció kezdete előtt még lámpafényben elmondják az instrukciókat. A nézők csak azt vihetik be magukkal, ami a zsebükben elfér, a táskájukat, az élesebb ékszereiket, de még a szemüvegüket is kötelező a ruhatárban hagyniuk, mindkét kezüknek szabadnak kell maradniuk. Akik a hirtelen rájuk törő koromsötétség miatt meggondolnák magukat, lehetőséget kapnak a távozásra, de ez nem jellemző. Amint az sem, hogy előadás közben pánikolna be valaki, de ha mégis előfordulna, segítenek őt kivezetni a teremből.

Egyszer valaki így reagált: „Tudom, hogy sötét van, de én becsukom a szemem, hogy még jobban sötét legyen.” Aztán a nagyérdeműt magával ragadja a történet, és attól kezdve mindenki már csak arra összpontosít.

– Csapatunk mind a hat tagja, beleértve magamat is, koraszülött volt, és az inkubátor helytelen használata miatt megvakultunk – meséli Máj Kriszta. – Nekem van kevés fénylátásom, ami az életvitel szempontjából nem sokat jelent. Nyolcadikos koromban írtam egy színdarabot, amit a rendezésemben elő is adtunk a suliban. A bemutatóra lebetegedett a főszereplő lány, be kellett ugranom helyette. Mondták, hogy ügyes vagyok, de én inkább írói vagy énekesi babérokra áhítoztam. Végül angoltanár lettem a Vakok Iskolájában, később megszereztem a gyógypedagógusi diplomát is. Tímár Péter a Vakvagányok című mozis musicaljéhez nálunk keresett szereplőket. Észrevett a folyosón, s látott bennem fantáziát. Örültem a lehetőségnek, mert úgy tudtam, énekelni is kell majd. A próbák során kiderült, hogy a dalok már készülnek, sikerült elérnem, hogy meghallgassanak. A film­­be bekerült a velem rögzített szám is, arra tátogott a főszereplő lány. Sokat tanultam a forgatáson, főleg alázatot és szerénységet. Ezután öt évig jártam a Tunyogi lányok énekiskolájába. Elkezdtek fellépésekre hívogatni, ami azóta is tart.

A Vakrepülés az idén lesz huszonöt éves. Az elején már csak az előítéletek miatt sem gondolták volna, hogy megérik a jeles jubileumot. Egyesületi formában tevékenykednek, támogatást sehonnan nem kapnak, látó segítségük sincs mindig, s mára a pályázati lehetőségek is megfogyatkoztak. Szeretnék új tagokkal bővíteni a társulatot, és örülnének egy menedzsernek is. Mindig arról álmodtak, hogy legyen saját játszóhelyük, ez mára megvalósult. A maguk pénzéből megvásároltak egy pincét, amit elneveztek kultúrtanyának, és időközben otthonossá varázsoltak. Mindenkinek van munkahelye, önként vállalt missziónak pedig hétvégeken ott a színház, amiben vakon hisznek.