Zöldségkertészetek hű krónikása

Hihetetlenül gazdag életművének újabb gyöngyszemei kerültek könyvbe. Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész összeilleszti a művészetet és a tudományt, ami régen szétszakadt.

LakóhelyemBorzák Tibor2021. 08. 17. kedd2021. 08. 17.
Zöldségkertészetek hű krónikása

Rohanó világunkban nagy öröm, ha az ember valódi kincsre talál. Sem réveteg nosztalgiázás, sem elérzékenyülés nem jellemzi, ez már a magyar örökség része, a paraszti gazdálkodás látlelete.

Egészen konkrétan: Kecskemét és Nagykőrös árasztásos zöldségkertészeti kultúrájának takarékos vízhasználata, az ökológiai szemlélet, a nemes egyszerűség, az emberi találékonyság fotóapparáttal dokumentált pillanatait idézhetjük fel Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész, néprajzkutató hihetetlenül gazdag életművének legújabb gyöngyszemében, a Lójárgányos öntözőművek című, fekete-fehér fényképekkel gazdagon illusztrált könyvében, amely a Könyvesműhely és a Püski Kiadó közös kiadásában látott napvilágot.

A tudományos és művészi értékű dokumentumgyűjtemény bevezető tanulmányát dr. Csoma Zsigmond, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora írta. Ismerve a szerző eddigi kilenc kötetét – köztük a népi építészetet, a pásztorokat, a halászokat, a táltosokat, a hajdúnánási vásárokat vagy a sztyeppei népek hagyatékát bemutató anyagait –, már vártuk a tizediket, és reménykedünk a folytatásban is.

Kunkovács László tizedik kötete is művészi kordokumentum. Fotó: Timár András

Kunkovács László mintegy harminc éve Kecskemét határában kapta az első késztetést, hogy megörökítse a XX. század eleji kertészeti kultúra még fellelhető emlékeit, és több mint egy tucat alkalommal tért vissza a terepre. Szerencséjére az utolsó órában még volt mit lefényképeznie, mára pedig nagyon is aktuális az eddig nemigen publikált képanyaga.

Különösen az elsivatagosodó alföldi vidék miatt, ahol az öntözéshez szükséges víz aranyat ér, ha éppenséggel még nem nyelte el az utolsó cseppet is a homok. Elődeink bámulatos szaktudással, találékonysággal gazdálkodtak az éltető vízzel, a zöldségkertészek mindenféle masinákat bevetettek, köztük a lójárgányos öntözőműveket, melyekből a két szomszédos mezővárosban, Nagykőrösön és Kecskeméten harminc-negyven volt, s 1940 körül csak a „hírös városban” négy-ötezer zöldségkertészetet tartottak számon.

Az ebbéli tudás apáról fiúra szállt, mára pedig jobbára feledésbe merült, pedig sokat lehetne profitálni azoknak az ősöknek a tapasztalatából és szorgalmából, akik lényegében a semmiből teremtettek virágzó kertkultúrát, amire mindkét településen konzervgyár épült.

Kanalaskút Kecskemét határában. Fotó: Kunkovács László

„Képíróként megörökítettem, amit csak tudtam. Kecskemét és Nagykőrös határában hihetetlenül kis parcellákon tett csodát a kertészek szorgalma, vasakarata és szakértelme. Főhajtás a természet közeli, gondos földművelés mestereinek. Művészként hadd mondjam ki a nehezen kimondhatót: ezek az emberek szerették a növényeiket, és a növények visszaszerették őket” – írja könyvének utószavában Kunkovács László, a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tiszteletbeli művészeti doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, aki a Kossuth-, a Magyar Örökség- és a Balogh Rudolf-díj birtokosa, valamint a Nemzet Művésze.

Néhány zöldségkertész szinte családtagjaként fogadta őt, de az elkapott pillanatok alkalmi szereplői közül voltak olyanok is, akik névtelenül maradtak. Kedvenc fotóm a könyvben: A kertész keze, ami 1983-ban készült a kecskeméti határban.

Az új kötet címlapja.

Az öreg kalapos férfi szipkás cigarettát tartó, agyondolgozott, durván kiszáradt tenyere, összerepedezett bőre, földtől piszkos körme mindennél pontosabban kifejezi azt az áldozatos és nehéz fizikai munkát, amit ezek a kérges kezű, dolgos emberek véghez vittek. Valóban főhajtás illeti őket.