Kutyaposta

Gáll Lajosné Nagylócról küldte sorait:
„Sajnos gyógyíthatatlan beteg lettem, már volt műtét, kemoterápia, sugárkezelés, de úgy néz ki, hogy ismét kórház, utána meg csak az ég tudja, mi lesz velem. Ez nem is zavarna, de az állataim miatt nagyon aggódom. Van egy egyéves, kopóféle fiú kutyám, ő a Morzsa, nagyon szép, okos, szeretetre méltó, jól védi a portát. És van egy pumi szürke kismama kutya, ő Enimal, okos, énekelni tudó, játékos. Mire ez a levél megjelenik, már biztosan megszült. Itt, vidéken nincs becsülete a hobbiállatoknak, nagyon sokszor légpuskával lövöldözik a macskáimat, kutyáimat. Állandó vita van azon, hogy tegyem láncra a kutyáimat; már megfenyegettek, hogy baj lesz, ha kimennek a kertbe. Sajnos a kutyák nem ismerik a telekhatár fogalmát… Féltem az állataimat. Nekem olyanok, mintha családtagok lennének, elaltatni őket nincs szívem. Senkim sincs, aki vállalná gondozásukat, amíg ismét megfelelő állapotba kerülök. Szeretném őket biztos, szerető helyen tudni. Kérem, segítsenek, hogy nyugodtan tudjam a magam egészségét gyógyítani, ne kelljen aggódnom, hogy mi lesz a kutyáimmal.”

Hasonló, de mégis más gondjai vannak Nagyné Etelkának Kemecsén:
„Van két kutyám, akiknek ezúton szeretnék jó gazdát találni. Létezik ugyan a közelünkben állatotthon, de oda nem szívesen adnám őket. Az egyik egy négyéves, mudi fajtájú, aki lelki sérülten került hozzám (előző gazdája láncon tartotta és verte). Egy évig csak a kert sarkában tartózkodott, nem jött közel, még etetéskor sem. A másik kutyus három hónapja él velünk; a kapuban ült, amikor kinyitottam, besétált, mint aki mindig itt lakott. Körbevittem a lakóhelyemen, hátha hazatalál, de nem jártam sikerrel. Sajnos a körülmények kényszerítenek, hogy változtassak ezen a helyzeten: annyira elszaporodtak az udvaron, a kertben garázdálkodó egyedek, hogy szükségét érzem egy valódi házőrzőnek. Kérem olvasótársaimat, ne ítéljenek el, sajnos nem tudok más megoldást, de szívesen fogadnék jó javaslatot, ami megvalósítható lenne.”

Egyetlen jó javaslat létezik: ne dobja el a csak magára számító kutyáit! Az egyik lelki sérült – írta –, a másik is úgy érezheti, végre megtalálta elveszett családját… Hogy néz majd a tükörbe és a kutyák szemébe, ha eldobja őket? Eszébe ne jusson, ilyet nem teszünk! Ha úgy érzi, kell egy igazi házőrző is (bár a mai gazembereknek majdnem mindegy, hogy tacskó vagy komondor áll a kapuban, ha be akarnak menni, bemennek), akkor kell még egy harmadik, lehetőleg fiatal, de termetes kutya, aki hónapok alatt felnő a feladathoz, s őrzi a vártát, mindenki örömére, biztonságára…