Egy lábon

Jobb jövő című szösszenetemben felakadtam egynémely mai huszon-harmincéves szakértő nyugdíjasok iránti kevés beleérzőképességén, miközben éppen az ő rovásukra ötlenek ki országmegváltó gondolatokat.

Nos. Ratkó Anna egészségügyi miniszter országlása 1950-54 közé esett, amikor is – elsősorban a világháborúban elpusztult férfilakosság reprodukciója okán – megtiltotta (nyilván nem a saját ötletéből, hanem Rákosi és társai iránymutatása alapján) az abortuszt széles e hazában. Aki ez ellen vétett, súlyos árat fizetett. Az eredmény: az említett négy évben jócskán megemelkedett a gyermeklétszám. Több százezerrel. Alábbhagyott az egykevilág is.
Ezek a gyerekek nőttek-növögettek. Az időközben már egyébként is beindult társadalmi mobilitás még inkább a munkavállalásba küldte az anyákat, bölcsődék és óvodák (szerencsésebb esetben a nyugdíjas nagyszülők) felügyeletére bízva a kicsiket. Felcseperedvén pedig iskolába jártak, ahol többnyire negyven feletti osztálylétszámokban oktattak őket a nevelők. Már a középiskolába se volt könnyű bekerülni, a főiskolákra-egyetemekre annál is nehezebb.
Sok volt az eszkimó és kevés a fóka.
A Ratkó-gyerekeket kulcsos nemzedéknek is hívták: a lakáskulcs először az ő nyakukban lógott, mivel a szülők csak késő délután értek haza (aztán jött még egy-két ilyen, ridegen tartott korosztály).
S mire kitanultak, családot alapítottak, felnevelték egy-két-három porontyukat (többet nemigen akartak, visszagondolva saját gyermekkorukra), megállapodtak a munkában-karrierben is, jött a rendszerváltás, amely negyven körül ismét feladta számukra a leckét. Nem jártak olyan rosszul, mint az akkori ötvenesek, akik közül a reménytelen munkanélküliek hada került ki, de aki a legelején nem találta meg az új-régi helyét, hamar lecsúszott, dűlt szét a famíliája, morzsolódott fel lassacskán a mindennapokban.

Még négy év, és aki a Ratkó-gyerekek közül megmaradt, s még nem ment ilyen-olyan nyugdíjba, első etapban bejelentkezik a nyugállományú lét mennyországába, kikalkulálják, hogy mennyi jár és jut számára az ország kissé megsavanyodott tortácskájából arra a néhány évre, amit a Gondviselés kiszabott neki.
Sokan vannak? Igen. Túl sokan vannak? Igen. Jut nekik elég pénz tisztes nyugdíjra? Nem, leginkább csak olyan megalázóan alacsony összegre, amiből még egyetlen megváltói küldetésű szakértő sem próbált megélni. (Nem is kényszerül rá soha, annak is érti a módját.)
A megoldás? Dolgozzanak még három évet, 65 éves korukig. No meg: ne is hagyják abba a munkát, hiszen jó erőben vannak (kik? a bankárok? a tanácsadók?), húzzanak rá még 1-2-3- évet, s mire 68 évesek lesznek, akkor már valóban megérdemlik a pihenést. Már aki megéri.

S 4+3+3 év múlva a kis Kánaán-Magyarország tejben-vajban füröszti majd őket. Mert addigra már megizmosodunk, köszönhetően a kiváló szakértők még kiválóbb tanácsainak.
Addig álljak egy lábon...