Ezt írtuk anno...

1948.
Növénynemesítő tudósaink jóvoltából a rizzsel újfajta gabonanövény honosodott meg Magyarországon. Ám a Szabad Föld már a télen szóvá tette, hogy a rizstermelést országszerte nem paraszti elemek: városi tőkések, volt horthysta katonatisztek, B-listás tisztviselők, spekulánsok és kulákok özönlötték el, ezek az elemek a parasztokat majdnem teljesen kiszorították a rizstermelésből, amely ilyenformán nem a kisparasztok anyagi fellendülését, hanem a tőkések és a zsíros parasztok gyors meggazdagodását szolgálja. Követeljük, hogy erélyes rendszabályok útján érjük el, hogy a rizstermelés ne a kapitalisták és a kulákparasztok, hanem a falusi dolgozók boldogulását szolgálja.

1958.
Magyarország közútjainak hossza összesen 31 236 kilométer. Minden 4-6 kilométeres szakaszra esik egy-egy útkaparó, vagy ahogy újabban hívják őket: útőr. Nagyjából tehát 6247 útkaparó rója napról napra, évről évre a néhol jó, de legtöbb helyen bizony rossz útjainkat, hogy amit tud, javítson rajtuk. Régi mesterség az útkaparóság, legalább olyan régi, mint az országút. És mindig van dolog, betömni a lyukakat, itt a padka, nő a gaz, elborítja az utakat az eperfa, meszelni kell a kerékvető és a kilométer köveket. Ám egyre több a műút, mi lesz így az útkaparókkal? Maradnak, ez úgy látszik, örök foglalkozás, olyan örök, mint maga az országút.

1968.
Az idei év újdonsága a papírruha. A viszkózaszálból, fonás és szövés nélkül, különleges eljárással készült papírruha mégsem közönséges papír, csak az alapanyaga ugyanúgy cellulóz. Ebben az évben mintegy 10 ezer papírruha kerül az üzletekbe átlagosan 54-58 forintért, de azt mondják, 72 forintnál egyik sem lesz drágább, s azt is a fazon teszi. A textíliáknál ugyan merevebb tartású, és gyengébb is, de a szakemberek szerint egy nyarat biztosan kibír. Négyszer-ötször mosható kézmeleg, finom mosószeres vízben. Olcsósága miatt alkalmi ruhaként hódíthatja meg a piacot: akik szeretnek változatosan öltözni, nem kell megunt ruhákban járniuk, az olcsó papírruha egy szezont él.

1978.
Győrött, a Széchenyi téren szól a katonazene, a tér közepén katonai alakzatban a bevonulók. A szónok ezt mondja: „A béke hadseregébe léptek ezen a napon. Azzal bízunk meg benneteket, hogy a legjobb tudásotok szerint sajátítsátok el a korszerű honvédelem katonapolitikai ismereteit, hogy így váljatok a szocializmus katonai védelmének mestereivé. Mi pedig mindent megteszünk itthon és a nemzetközi politikában, a világ békeszerető erőivel összefogva, hogy ezt a mesterséget soha ne kelljen alkalmaznotok.” A tér fölött napfény ragyog, egy leszerelő katona átadja fegyverét egy most bevonulónak. Jelkép.

1988.
Eötvös Gábor Jászai-díjas érdemes művész, a „Van másik” szállóige feltalálója. A világjáró bohóc nemrég letette a lantot, pontosabban a dobot, a trombitát, a pozant, a szaxofont, a szájharmonikát és a többi „van másik” hangszerét. Világhírű magánszámát átadta a fiának – elfáradtam, mondja. A humorral foglalkozók civilben általában savanyú, sótlan emberek, Eötvös Gábor sem tartozik a kivételek közé. A bohóc a magánéletben komoly, sőt, komor ember. A felesége sem érti, „hogyan tudott egy ilyen búval bélelt alak annyi embert megnevettetni”. Bohócpéldaképe a valaha élt legnagyobb bohóc: Chaplin volt.

1998.
Az idősebbek még emlékeznek a feketézés hajdani, háború utáni értelmezésére. Akkoriban azért ültek vonatokra – olykor a tetejükre is – az emberek, hogy némi élelmet vigyenek-hozzanak, a haszon reményében. Ez a vonatos kereskedelem napjainkban újjáéledőben van. Manapság a sok idővel, de kevés pénzzel bíró nyugdíjasok „feketéznek”. Az ingyenjeggyel reggel vonatra ülnek, s jókat beszélgetve leszállnak 100-150 kilométerrel odébb, ahol elmennek a piacra, bevásárolnak, majd fordulnak vissza. A mennyiségnek ugyan korlátot szab a fizikai teherbíró képesség, de ösztönzőként legalább ennyire hat a korlátozott pénzbeli teherbíró képesség.