Ezt írtuk anno…

1949.
Lámpavilág mellett, hajnaltól késő éjszakáig hímeznek az asszonyok Mezőkövesden, hogy a napi 5-6 forintjukat megkeressék. Példájukon keresztül mutassuk be: hogyan zsákmányolja ki a nagytőke a hímző asszonyokat. Ha idehaza akarják eladni a szép terítőket, csipkéket, a haszon a Blaha Lujza téren, a Corvin áruház előtt üldögélő kofák zsebébe vándorol. De nagy a keletje külföldön is a mezőkövesdi kézimunkának! A matyó blúz darabjáért két forintot kapnak az asszonyok, az anyagárral együtt a nagykereskedőnek 32-34 forintjában van a blúz, és tovább adja 60-ért. A kiskereskedő 80-ért, az exportőr meg 100-ért. S vajon mibe kerül a híres kézimunka, mondjuk Angliában… A matyó asszonyok tudják, egyetlen út van, a szövetkezet, mert csak így tudják a nagytőkéseket kiszorítani a faluból, hogy a haszon végre a dolgozóé legyen.

1959.
Szilveszterre mikrofonhangversenyt hirdettek Ököritófülpösön, a kultúrházba, Sztojka Jánosnak, a mátészalkai vasutas zenekar tagjának felléptével. Nagy volt az érdeklődés, hisz vendégművész ritkán szerepel nálunk. De aztán! A hangversenyt a szólista egymaga szolgáltatta: egy citerát, egy nagy- és egy kisdobot eszkábált a mikrofon köré, ez lett volna a zene, amihez meglehetősen hamisan énekelt, volt, hogy alig tudott előadni egy-egy számot. A botrány akkor tört ki, amikor meghirdette a szívküldit azzal, hogy a kiosztott kis papírokra írjuk fel a címet, amit némi aprópénzzel is támogassanak meg a helybéliek. A lelkes közönség annyi cédulát, s  annyi pénzt adott neki, hogy kijelentette, ennyi kívánságnak nem lehet eleget tenni, ezért elmarad a szívküldi…

1969.
Juhok a hóban. Télen? Nem káprázat a nyáj, a fehérnek tűnő hómező közelebbről már zöld: takarmányrepcével kevert rozsvetésen járunk. Tervszerűen vetették el a növényeket, hogy a juhoknak legyen friss legelnivaló, télire. Amikor majd ellenek. Állnak hát a pásztorok és várják, mikor születik kisbárány. Átlag tízpercenként egy. A pásztorok kezében faragott pásztorbot, vállukon meg az elletőzsák, kibélelve jó, meleg szalmával. Ha világra jön egy kisbárány, bekerül a zsákba. Indul a pásztor a hodályba, világba béget a bárány a zsákban, az anyajuh ballag a nyomukban – hómezőn kezdődik a bárányélet.

1979.
Buga doktor meséli: „A telefon rámkiáltott, hogy menjek sürgősen régi barátomhoz, mert hirtelen rosszul lett. Évtizedek óta nem gyógyítok már, de az elsősegély, meg a barátom – az más. Az kötelesség. Kapom a táskám, és rohanok. A kapuban egy házfelügyelő dülleszkedik, és méltóságteljesen pipál. Aztán végignéz, majd a kistáskára bökve kérdi: Gáz? Víz? Villany? Kutyafuttamban odavágom: aranyér…”

1989.
Amikor év végén elhangzott a Himnusz, elfogott a szomorúság. Feleségem kérdésére elmondtam az okát: tudom, hogy 1989-ben le kell mondjunk a színházról, postai kiadásaink 90 százalékáról, az utazásokról, az üdülésről. Nyugdíjam ugyanis 3976 forint. Ebből kell élnünk, gázt, villanyt fizetnünk, egy-egy napi-, vagy hetilapot megvennünk. Elkeseredésem azonban csak pár óráig tartott. Népköztársasági elnökünk újévi köszöntője erőt, reményt adott. Türelemre és tenni akarásra biztatott, békés, személyes és közösségi sikerekben gazdag, boldogságot hozó új esztendőt kívánt. Ismét bizakodok…

1999.
Életének 75. évében, január 12-én elhunyt Burgert Róbert, a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát egykori, kétszeres állami díjas vezérigazgatója. A fokozatosan kirakattá váló Bábolnán egymásnak adták a kilincset a külföldi és magyar pártvezetők, kormányfők. Ám az országban érlelődő változásokkal együtt Bábolnán is betelt a pohár, a nagy hatalmú vezérigazgatót 1990-ben megbuktatta a vállalati tanács. Talán nem túlzás azt állítani: 1960 és 1990 között volt a hazai élelmiszer-gazdaság Burgert-korszaka.