Halálkeringő: sok vér, kevés mondanivaló

Köves Krisztián Károly filmrendező és Szabó István forgatókönyvíró – aki nem tartja fontosnak, hogy megkülönböztesse magát névrokonától, az Oscar-díjas rendezőtől – a Halálkeringő című filmmel hatalmas fába vágta a fejszéjét, hiszen magyar thrillert igyekeztek alkotni, amire az elmúlt húsz évben nem volt példa. Nos, a film – műfajának megfelelően – kellően horrorisztikus, véres, obszcén, sőt még pszichodrámai elemekkel is jelentősen tarkított mű.

A történet tulajdonképpen egy négyszemélyes (három rendőr és egy bűnöző), és egyhelyszínes dráma. A fiatal, megtört rendőrnő, Elza (Dobó Kata), aki nem mellesleg utolsó órás terhes (ha ezt nem is sikerült túl hitelesen ábrázolnia sem a jelmeztervezőnek, sem a színésznőnek) lába alól végleg kicsúszni látszik a talaj. Szeretet nélküli házasságából életveszélyes szerelmi háromszögbe menekül, melynek maradék két csúcsában rendőr férje (Mészáros Béla) és annak droggal üzletelő barátja (Lengyel Tamás) áll. A megoldásként – avagy feloldásként – drogokba és alkoholba menekülő lány megmentésére tíz éve nem látott, gyűlölt apja (Kern András) érkezik, aki nem utolsósorban nyomozólegenda, így azonnal látja, hogy lánya élete veszélyes titkokkal teli. Apa és lánya találkozása lehetne szép és meghitt is – ehelyett azonban inkább elmebeteg fogócskává válik két felnőttnek tűnő ember között egy lakásban, valahol Európában. A lakás nappalija modern, üvegasztala kokaincsíkokkal, whiskyvel és kézifegyverrel díszített, gyerekszobája a maga rózsaszínségében a baba-mama magazinok illusztrációit idézi, míg konyhája és fürdője a putrik hangulatát. Itt folyik a nyomozás és a vér 90 percen át, töretlenül. A kérdés csak annyi: miért? S e kérdés az első pillanattól az utolsóig megválaszolatlan marad. Miért csöpög, kenődik, spriccel lassan, de folyamatosan a vér már a kezdő felirat alatt, s miért nem szűnik sosem a vérfolyam? Miért az eklektikus helyszín? Miért a családi tragédiába ágyazott rendőrsztori? Miért a hihetetlen nyomeltüntetés? Miért a Mátrixot idéző kommandós jelenet a záró képekben? Miért az abszurd császármetszés? Miért? Miért? Miért? Hacsak azért nem, hogy megtudjuk, „ami egyszer eltört, az törött is marad, hiába ragasztgatják…”.

Hogy a stáb fejszéje volt-e életlen, vagy inkább a fa bizonyult túl nagynak, esetleg a kettő együtt, ki tudja? Tény azonban, hogy a film inkább nevetséges, mint félelmetes, sőt sokszor már-már önmaga paródiájának tűnik. És ezen még az sem segít, hogy Kern András, mint mindig, most is zseniális.

De ennyi alapanyag bármely vár felépítéséhez is édeskevés.