Azért a víz az úr

Pechünkre a Mátra szoknyáján vagyunk – magyarázza Jászárokszállás polgármestere, Gergely Zoltán –, itt zúdul le a víz a hegyekből. Idősebb emberek szerint azóta okoz ez nagyobb problémát, amióta megépült északon az M3-as, és azon egy áteresz, ami összegyűjti a csapadékot. Az a vízmennyiség, ami régebben fél nap alatt csordogált le, most másfél óra alatt itt van a nyakunkon.

Jászárokszállás abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyszerre élvezheti az árvíz és a belvíz összes áldását. – Van itt egy kis patak, amelynek meglehetősen furcsa neve van – mentegetőzik a polgármester. – Szarvágy, így hívják. Olyan kicsi, hogy senki nem veszi komolyan, még a tévében is inkább azt mondták, hogy a Tarna öntött ki minket. Nincsen rajta semmilyen védmű. Ha úgy megduzzad, mint ahogy most, a várost is veszélyezteti. Tizenegy éve át kellett vágni a gátat, hogy inkább a földeket öntse el, utána évekig jártam a bíróságra.

– Ha ez már ilyen régi probléma, miért nem tesznek valamit?
– A patak a magyar állam tulajdona. Nem nyilvánvaló, hogy kinek kellene bármit is tennie: a vízügyi igazgatóságnak, a vízügyi társulásnak, az önkormányzatnak? Mindenki a másikra mutogat. Csak a tervezés negyvenmillió forint körüli összegbe kerülne; ez olyan nagy feladat, amit az önkormányzat egyedül nem tud felvállalni.

A város szélén, a vasúti töltésnél dolgoznak a szivattyúk. Az áteresz, ami a töltés alatt a városi csapadékvizet vezetné kifelé, homokzsákokkal el van torlaszolva. A töltésen túlra emelik át a várost fenyegető vizet, így a külső oldalon jóval magasabb a vízállás, mint a város felől. Két tűzoltó igazgatja a csöveket, míg a vasút emberei nézelődnek: holnap újra akarják indítani a forgalmat. Két, kövekkel megrakott tehervagont állítottak a vasutasok a Szarvágy hídjára, hogy az íjgerendát le ne emelje a helyéről az áradás.

A veszély, úgy tűnik, elmúlt. Csakhogy ha újraindul a vasúti forgalom, akkor a szivattyúk csöveit nem lehet a síneken átvezetni. Éppen arról folyik a szó, hogy a csöveket a töltés alatti átereszen kellene keresztülhúzni, de ehhez is külön engedélyt kell kérni, vasúti felvigyázót állítani, a mozdonyok számára lassító táblát kihelyezni – egyszóval nem egyszerű eset. A vasutasok és a tűzoltók végül abban maradnak, majd a főnökeik megtárgyalják, hogyan is legyen.

A két tűzoltó elég elcsigázottnak tűnik: éjjel-nappal pörögnek a szivattyúk, az őrzésük túl sok izgalmat nem tartogat, ellenben a hidegben ácsorgás önmagában is fárasztó. A hangosan bőgő szerkezetek időnként felszednek valami hordalékot, azt el kell távolítani, meg el kell riasztani mindazokat, akik számára egy működőképes szivattyú ellenállhatatlan kísértést jelent.

– A gépeket a katasztrófavédelemtől kaptuk, az üzemanyagot az önkormányzat állja – magyarázza Gergely Zoltán. – A védekezés költségeit a vis maior keretből fogja az állam megtéríteni, már kértünk ötven százalék előleget.

– Olyan a gát teteje, mint a hullámvasút – mutat körbe André Béla, akinek a földjei vízben állnak a Szarvágy mentén. A gáton ballagunk, jobbról és balról mocsárvidék – alatta búza, napraforgó, repce. Vadkacsák úszkálnak a szántóföldön, a vakond rágta gáton most már száraz lábbal végig lehet menni, de látszik, hol öntött ki a víz a náddal, akáccal benőtt mederből. – Hatszáz forintot fizetünk hektáronként a gyöngyösi vízügyi társulásnak, de nagyon kíváncsiak vagyunk, ezt mire fordítják, mert mi itt gépet soha egy darabot nem látunk, hogy legalább a medret kitisztítanák. Éppen azon gondolkodunk, hogy nem fizetünk a társulásnak semmit, hanem összefogunk a környékbeli gazdákkal, és kitisztíttatjuk ezt a szakaszt.

– Biztosításuk nincs?
– Van jégre, tűzre, viharkárra. Árvízre nincs, nem is tudunk olyan biztosítóról, aki kötne rá.

– Valami kártérítést szoktak kapni ilyen esetben?
– Utoljára hektáronként ezer forintot kaptunk, de mindent összevéve elég rosszul jártunk: bejelentettük a Magyar Vidékfejlesztési Hivatalnak a víznyomásos területeket, cserébe ezekre nem kaptunk támogatást.

Ahogy ballagunk a gáton, két fiatalemberre leszünk figyelmesek. André Béla fiai azok, a repceföldről szivattyúzzák a vizet vissza a Szarvágyba: a repce drága növény, és a vizet nagyon nem bírja. A búza kihúzza három hétig – igaz, ebből kettő már letelt. A fiúk traktorral jöttek idáig: a rozoga hídon, amelyen átjöttek, fél méter mély a traktornyom, az átázott, kötött talaj egyfolytában azon igyekszik, hogy lerántsa rólunk a gumicsizmát. Ezzel együtt is sokat javult a helyzet: a patak leapadt annyira, hogy már van értelme átemelni a vizet a mederbe. A híd mellett hatalmas, sáros betondarabok, rozsdás fémhordó maradványai. – Ezeket mi szedtük ki – mondja André Béla. – Nem csoda, ha nem tud a víz lefolyni, ilyenekkel van tele a meder.

Visszaérünk sétánk kiindulópontjához, a vasúti töltéshez. A jászárokszállásiak kijönnek ide, zsebre dugott kézzel ballagnak, nézelődnek, tárgyalják a vízállást, hogy sokat apadt, hiszen pár napja még vízben állt itt minden. Azután valaki lehűti a kedélyeket. A talaj még mindig át van ázva, így ha csak tíz milliméter eső esik is, ott tartanak, mint amikor elkezdték a szivattyúzást. Márpedig esőt mond a meteorológia...