Az örökmozgó zongorista

Kecskeméten született huszonhat évvel ezelőtt, és bár családjából senki nem választotta hivatásául a zenét, ő – mint mondja – nem került különösebb döntéshelyzetbe, érezte, hogy ezt kell csinálnia, ez az ő útja. „Egyszerű volt a képlet: mind a négy testvérem tanult zenét, szüleim úgy látták jónak; mindannyian elkezdtük nyolc éves korunkban, aztán a többiek abbahagyták, én meg nem. Otthon volt a hangszer, mindig szórakoztam vele, anyukám pedig látta, hogy érdekel. Így kerültem a zeneiskolába, ahová már kész darabokat vittem, mindenféle rossz ujjrendekkel, rosszul megtanulva, amiket át kellett farigcsálni. Hálás vagyok az életnek, amiért első tanárnőm Katonáné Szabó Judit tizennégy évesen Budapestre irányított, mert egy olyan közegbe kerültem a Konziban, ami életre szóló inspirációt jelentett.”

Ezzel együtt pedig elkezdődött a koncertezés és a díjszerzés időszaka. Játszott többek között New Yorkban, Sanghajban, Amsterdamban, Londonban, Tokióban, Frankfurtban, díjakat nyert Olaszországban, Oroszországban, Ausztriában, s természetesen itthon is méltatták tehetségét: 2010-ben Junior Prima díjjal tüntették ki. Aztán jött Bíró Csilla és a Starlet Management. „2006 végén felhívott egy hölgy, hogy Londonba kellene kiajánlania egy fiatal művészt, küldjek programot, mert hallott rólam innen-onnan. Végül ez a londoni koncert nem jött össze, de elkezdett érdeklődni utánam, eljött több helyre meghallgatni, elmondta, hogy miben gondolkodik, milyen impresszárió irodát szeretne létrehozni. Végül kérdezte, benne volnék-e egy ilyen közös munkában. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy fantáziát lát abban, amit csinálok.”

Legutóbb Dubrovay László 3. zongoraversenyét mutatta be az Iparművészeti Múzeumban. „Az elmúlt hónapokban gyakran volt koncertem Magyarországon, színesebbnél színesebb programokkal. Az utazások csak most jönnek, Olaszországba megyek háromszor, egyszer Csehországba, ősszel Japánba. Kiszámíthatatlan, hogy mikorra és hova jönnek a felkérések. Tavaly például sokkal több külföldi koncertem volt, majdnem négyszer annyi, mint Magyarországon. Nagy öröm, hogy ebben az évadban meghívást kaptam sok magyarországi szimfonikus zenekarhoz is.”

Aki már ennyi helyen játszott, biztosan fel tudja idézni egy-egy ország közönségét, a komolyzenéhez fűződő kapcsolatukat. De hol volt a legjobb játszani, hol vannak a legnagyszerűbb koncerttermek, hol a leghálásabb közönség? „Természetesen minden országnak, sőt minden koncerthelyszínnek megvan a maga közönsége, de azt gondolom, hogy egy előadónak ebben nem szabad szelektálnia, vagy legalábbis nem szabad úgy szelektálnia, hogy valahol szívesebben és valahol kevésbé szívesen játszik, mert az előadás elsősorban azért van, hogy megpróbáld kiadni magadból a maximumot. Nem hinném, hogy lehet általánosítani a közönség habitusát nemzetek szerint. Azt hiszem, hogy ez nem különbözik azoktól az alapvető vérmérséklettől, amit egy országra szoktunk mondani. Az olaszok például szinte szétverik a termet egy-egy bravúros, virtuóz darab után. A hollandok, ha nagyon tetszik nekik, akkor ugyanolyan ütemben, de felállva tapsolnak, ők így jelzik, hogy ez nagyon jó volt. Angliában is eléggé visszafogott a hallgatóság.”

Nem feltétlen a helyszín számít tehát, a sikeres koncertnek sokkal fontosabb összetevője a jó közönség. „Személy szerint nagyon kellemes koncertélményeim adódtak olyan helyeken, ahol nem volt olyan jó a zongora, a szervezés, de olyan emberek jöttek el, akik szívvel-lélekkel és érdeklődve hallgatták, amit játszottam. Aztán volt olyan is, hogy minden tökéletesen megszerveztek, legjobb zongora, legfantasztikusabb terem, de nem tudtam, hogy történt-e egyáltalán valami a hallgatókban. Van egy megmagyarázhatatlan érzés ezen felül, amit csak az tud aki színpadon van, vagy a színpadon csinált már valamit. Mihelyst az ember kilép az ajtón a színpadra, ott eldől valami, ott van egy pillanat, hogy milyen lesz a kapcsolat a közönséggel. A színpadról nézve teljesen más egy koncert, az emberben van egy teljesítési vágy is, erős elvárás maga iránt, ami sokszor nem egybevágó a hallgatókéval. Van úgy, hogy az ember tajtékozva jön le a színpadról, hogy az iskoláját, itt és itt nem úgy jött össze, ahogyan szerettem volna, és mégis odajönnek tízen, hogy én még ilyen jól nem hallottam ezt a daradot. Én meg próbálom ilyenkor megtartani magamnak az önkritikámat, nem mindig sikerül...”

És hogy milyen az ideális koncert? „Tudok mondani remek koncerttermeket, de ez nem vág össze a saját célommal, vagy a saját belső megélt élményemmel. Az, hogy a koncerten megtörténik-e valami előadó és hallgató között, nem a helyszíntől függ. Mondok egy egészen szélsőséges példát. A Képzőművészeti Egyetemről van egy szobrász barátom – aki azóta már a szolnoki művésztelepen alkot –, akivel kitaláltuk, hogy csináljunk rendszeresen házikoncerteket. Eleinte nálam jöttünk össze, csak egy-két ember, később azonban egyre többen verődtünk össze, elterjedt a Képzőn a híre, főleg a szobrászok között. Kénytelenek voltunk a Zeneakadémiára menni, ahol próbáltam lefoglalni egy-egy termet, ami persze tilos volt, úgyhogy utólag is bocsánat az illetékesektől. Úgy csináltam, mintha gyakoroltam volna, csak odajött pár ember. Néha harminc-negyven. A legnagyobb koncertélményem akkor volt, amikor szobrászbarátaimmal tízen ültünk a Zeneakadémia 23-as termében, s eljátszottam a három utolsó Beethoven szonátát. Olyan volt, mintha megjelent volna maga Beethoven, napokig a hatása alatt voltunk mindannyian. Ez bizonyítja számomra, hogy a koncert az egy együttes cselekvés, és ez a lényeg. Havonta-két havonta csináltunk ilyen szeánszot, kitaláltam mindig valami témát, beszéltem is a darabokról. Egyébként a koncertjeimen gyakran kérik, hogy beszéljek. Sokszor gondolom, hogy valami szokatlannal ki lehet mozdítani a komolyzenét a berögzült keretekből. Márciusban a Bartók Emlékházbeli koncertemen egy, a darabokhoz kapcsolodó filmet vetítettem le, amit én készítettem. Ez kísérlet is volt egyben, mert kíváncsi voltam, hogy a filmecske a közönséget közelebb hozza-e Bartók és Grieg zenéjéhez. Úgy láttam, hogy igen.”

De vajon miért van az, hogy míg a könnyűzenei koncertekre könnyebben elcsábul a közönség, a komolyzene mintha csak az elit sajátja lenne? „A komolyzene az mégiscsak a zenének a legtöbb figyelmet és hozzáadott energiát igénylő fajtája. Ahhoz, hogy valaki vegye a fáradtságot és elmenjen egy komolyzenei koncertre, valljuk be, kell egy elhatározás. És most elsősorban nem a törzsközönségről beszélek. Van valami ijesztő abban, hogy egy hangversenyen nyugton kell maradni, ülve hallgatni, kijön valaki frakkban, csokornyakkendőben, ott hajlong, utána illedelmesen tapsolni kell, meg ott van az a nyomasztó érzés, hogy honnan tudjam, mikor ér véget a darab. Tehát kell valami hozzáadott plusz a hallgató részéről, s hogy ezt valamennyire fel tudja fogni, adott esetben legalább az ismertetőt megnézi. Emellett szerintem a legfontosabb a nyitottság. Számtalan olyan embert ismertem meg, akik életükben soha nem hallgattak komolyzenét, és mondtam nekik pár szót, hogy mire figyeljenek, mit kell ebből hallani, s mihelyst volt valami fogódzó, rá tudtak kapcsolódni, még hogyha nem is olyan mélyen, mint mi, zenészek, de volt kapcsolódási pont. Azt gondolom, hogy az emberek nem nagyon merik venni a fáradtságot, hogy jegyet váltsanak komolyzenei koncertre, mert ez nem pihentető vállalkozás. A komolyzenei koncerten aktívan részt kell venni. Azokhoz a művekhez, amit úgy írtak meg száz-kétszáz vagy akár tíz évvel ezelőtt, mint egy információközlést, mint egy művészi megnyilatkozást, ahhoz a hallgatónak igenis kell hozzátennie, magában ki kell nyitnia valamit és kvázi fáradoznia kell ahhoz, hogy neki az tényleg élményt jelentsen. De mint minden mással az életben, itt is igaz: ha tettem valamit valamiért, jobban a magaménak érzem.”

Fülei Balázs az a fajta ember, aki sohasem unatkozik. Ugyanolyan lelkesedéssel beszél bonyolult fizikai törvényekről, kirándulásról, természetről, arról, hogy hol lehet igazán jókat enni a városban és mellé termelői borokat fogyasztani úgy, hogy az egyetemisták sovány pénztárcáját is megkímélje – mint Schumann vagy Bach egy-egy remekéről. „Ha nem zongorázom, lehetőleg valami olyat csinálok, ami nem ját üléssel. Olyan jól esik, hogyha az ember felülhet a biciklire és elmehet otthonról. A gyakorlás bezárt műhelymunka, ezért lehetőleg valami olyat csinálok, ahol lehet nézni a fákat meg az eget, a felhőket… Tavaly például megtaláltam egy honlapon, hogy mikor vonulnak a békák, s akkor elmentünk békát menteni Parassapusztára, állati nagy móka volt. Azóta folyamatosan kapom a hírleveleket, de az idén mindig koncertem vagy próbám volt, amikor vonultak a békák. Irodalommal és a képzőművészettel is sokat foglalkozom, meg szeretem a természettudományokat. Érdekel a világ, rá tudok kattanni egy-egy témára. Van egy kedves fizikatanárom, akit mindig felkeresek valami aktuális bolondsággal, s vizsgálgatjuk, hogy miért van huzat a nyitott ablakú villamoson, amikor fékez. Mert amikor gyorsít, nincs huzat. Otthon elég sokat olvasok, de nagyon nincs időm unatkozni, egyik koncert jön a másik után, s a zenével kell foglalkoznom.”

Beszélgetésünk végén a Nyugati pályaudvar felé veszi az irányt. Felül a  vonatra, ki a Dunakanyarba biciklizni, ő maga sem tudja még, hogy merre. Legközelebb most vasárnap hallhatjuk Fülei Balázst az MTA Dísztermében, este fél nyolckor. Baráti Kristóffal, Várdai Istvánnal, Fejérvári Zsolttal és Gál Zoltánnal Schubert műveit adják elő.