Ki a következő áldozat?

„Ha Olaszország bukik, az euró is bukik” – nyilatkozta Olaszország pénzügyminisztere, Giulio Tremontini a minap egy interjúban. Nem túlzó szavak ezek: az Európa 3. és a világ 7. legnagyobb gazdaságának számító Olaszország államcsődje az egész kontinenst megrázná. Bár az olasz parlament múlt pénteken hihetetlen gyorsasággal fogadta el a 48 milliárd eurós megszorító csomagot, az 58 milliós ország miniszterelnöke, Silvio Berlusconi óvatosan bánik az áldozathozatallal. Az intézkedések nagy részét 2013-ra, a választások utánra tolnák, vagyis azt már a következő kormánynak kellene végrehajtania.

A 2008-as pénzügyi válság óta Olaszország rendszeresen felbukkan azon európai országok listáján, amelyek aggodalomra adnak okot. Pénzügyei ugyan nem annyira bizonytalanok, mint a görögöké, gazdasági kiterjedtsége révén azonban a bajok súlyosabbak lehetnek. Az aggodalmakat elsősorban a rendkívül magas adósságszint okozza, az olasz gazdaság az európai bankoknak hatszor annyival tartozik, mint a görögök, az európai bankoknál lévő kötvényállománya pedig több mint négyszerese a görög államénak. A megszorító csomag egyik legfőbb célja – akárcsak Athénban –, hogy az államháztartási hiány a felére, 2,7 százalékra csökkenjen 2012-ig.

Nincsenek könnyű helyzetben az államadósság ellen – többek közt az unió ösztönzésére – többször is megindított küzdelmükben. Ennek eredményeként a ’90-es évek végétől a kétezres évek közepéig ugyan már 103 százalék közelébe sikerült leszorítani a GDP-arányos adósságot, de a trendet a gazdasági világválság megtörte, s 2010-re már újból 120 százalék körüli szintre hízott vissza.

Mindeközben a gazdaság növekedési üteme az olaszoknál a legalacsonyabb az eurózónában. Ennek szerkezeti okai vannak. Az ipar több ágazata családi típusú vállalkozásokba rendeződik, ezek versenyhátrányba kerültek a hatékonyabb külföldi nagyvállalatokkal szemben. Megoldatlan probléma az északi és a déli területek közti különbség: míg északon 6 százalék körüli a munkanélküliség szintje, addig délen ennek kétszerese, 12, az export 71,3 százalékát is az északi térség adja.

Az olasz költségvetési fegyelmet ráadásul belpolitikai csatározások is nehezítik, a széthúzásnak sok évtizedre visszatekintő hagyománya van. A II. világháború óta több mint 60 kormány került hatalomra és bukott el, ezzel is nehezítve az egykor erős gazdasági növekedés fenntartását. És a harmadik ciklusát töltő Silvio Berlusconi sem éppen a fiskális szigor megtestesítője, olyannyira, hogy a népszerűségéért küzdő kormányfő nemrégiben még az adócsökkentések mellett ágált… Ehhez képest most az állami kiadások lefaragása következik, és csapások várnak különféle társadalmi csoportokra. A családok kénytelenek lesznek még jobban hozzájárulni a kórházi kezelésekhez, vizsgálatokhoz: 10 euró lesz egy kórházi vizsgálat vagy ambulancián történő jelentkezés – leszámítva a 65 év fölöttieket, a gyerekeket, a háborús rokkantakat és a szociális nyugdíjban részesülőket, a mentők indokolatlan riasztása pedig 25 eurós büntetéssel jár. Megadóztatják az évi 90 ezer euró fölötti nagy nyugdíjakat, ahogy az olasz mondja, a pensioni d’oro, vagyis az aranynyugdíjakat; csak ebből a tételből évente 12 millió euróra számít a pénzügyminiszter. Aztán a különböző bankbetétek adója is sorra kerül, de csak akkor, ha a banki tétel 50 ezer euró fölött van, és lesz privatizáció is.

Mindez csakis a választások után – ebben kérlelhetetlen il Cavaliere, vagyis Berlusconi, a Lovag...