Ahol igenis van ingyen ebéd!

A település névadója lehetett volna Árpád „navigátora”, akinek most köszönhetnénk, hogy itt vagyunk, ahol vagyunk. Lehetett volna Attila, a hun táltosa. Tedej, arculatát illetően, kicsit Nyírség, kicsit Hortobágy, ám közigazgatásilag Hajdúság: Hajdúnánás külterülete, egy olyan zárvány, ahol 500 ember élhet abban a biztos tudatban, hogy éhen halni biztosan nem fog.

Valamikor, az ötvenes évek legelején hozták létre itt a Hajdúnánási Állami Gazdaságot, aztán a sors úgy keverte a kártyákat, hogy mára Tedej Zrt.-ként ismerik. Egy rövidnadrágos srác is feltűnt itt 45 évvel ezelőtt, Bódi László személyében, aki az idők során ifjú technikusból mérnökember lett. Ritka életutat mondhat magáénak: máig hétszer szavazták beosztottjai hol az állami gazdaság igazgatójának, hol a részvénytársaság vezérének. Felesége agrármérnök ugyanitt. Bódi László kalauzolt végig a gazdaság minden zegén-zugán, miközben egyre inkább azt éreztük, így kellene élni valamennyiünknek.

Indulásnak átlapoztuk a birtoklevelet: 18 ezer sertés, 5500 szarvasmarha. Számukra 2600 hektár adja a takarmányt, a 110 hektáros kertészetben alma, meggy, cseresznye, körte, szilva terem. A hizlaldából évente 30 ezer disznó indul a vágóhídra. Közbevetem, hogy bölcs közgazdászok a hús további feldolgozására voksolnak, mivel az alapanyagnál való megállás nem hoz túl nagy hasznot. A vezérigazgató egyetért ezzel, ám ehhez szerinte legalább évi egymilliós kibocsátású üzem kellene – ők pedig ettől igencsak messze vannak. Hollandia, Németország, Dánia lehet ebben a példa.

Hosszú távú, jó piaca van a sertéshúsnak és a tejnek is a csökkent hazai termelés miatt. A húst élősúlyban, 400 forintban számolják, de tavasszal volt 300-310 is, így az éves átlag 340 forintra jön ki.

Miközben a ködös, Hortobágy-széli legelőn a gulyát keressük, a terepjáróban hallgatom a beszámolót. Kíváncsian, teszem hozzá, mert a húsmarha és a tejelő marha húsa a pulton gyakran szerepet cserél. A probléma a „normál” sertés és a mangalica „kölcsönviszonyához” hasonlítható. Bódi László szerint náluk még minden rendben van. A tejelő tehén húsa megy a töltelékáruba, az 1000 hústehén viszont a 800 hektáros, Natura 2000-es – uniós védettségű – gyepen gyarapodik súlyban, a kettő nem keveredhetik, mert azt a támogatás bánná. A selejt húsmarha tehén kilója 400 forint körüli, a hízott bikáért 800 forintot is megadnak a török vevők.

Fejéshez sorakoznak a tehenek, felállnak a megkönnyebbülés forgószínpadára, és nyolc perc után, míg egy kört tesz velük a masina, már üres tőggyel vonulnak kifelé. Fent, a „rendező” széles képernyőn követ minden mozzanatot, ám a komputer is felügyel: elemzi a tej állagát, de jelzi azt is, ha valamelyik jószág éppen betegeskedik vagy ivarzik. Az adatok lehívhatók, visszakereshetők…

Valahogy így áll össze a gazdaság évi 3 milliárdos bevétele, melyből 100-150 millió az adózott nyereség. És hogy miért lenne jó itt lakni? A szolgálati lakásokat kedvezményesen vehették meg a dolgozók, senkinek nem kell tehát kiugrani az ablakon a devizahitel elől. Délben az ebéd ingyenes, ez évi 80 millió forintjába kerül a társaságnak. Saját busz szállítja a dolgozókat a munkahelyre, kedvezményes áron kapják a húst, tejet, gyümölcsöt, ha valaki megszorul sokadikán, egyenlítheti a számlát fizetéskor. A munkanélküliség? Ha egy tedeji dolgozni akar, kaphat munkát a vezérigazgató szerint. Egyébként az rt.-ben Bódi László és családja nagyjából fele részben tulajdonos.

Csend, nyugalom, békesség, rend, fegyelem, a jóízű munka derűje mindenütt. Tényleg így kellene élni az ország minden szegletében!