Rossz döntés, izomból

Az államosításról szóló döntésben azonban nem „lakóház, udvar”, hanem „lakóházak, udvar” szerepelt. A rendszerváltás után az ingatlan államosított része az önkormányzatra szállt, de mivel a házat már korábban lebontották, azt a város vagyonkezelő cége parkoló céljára bérbe adta. Időközben a papírok egy része elkeveredett, és a család azt vette észre, hogy az egész ingatlan tulajdonjoga vita tárgyát képezi.

Először próbáltak úgy megegyezni, hogy osszák meg természetben a telket: az államosított rész a parkolóval legyen a városé, a megmaradt lakóház – amelyben a család egyébként végig benne lakott – maradjon az övék. Csakhogy a város nem ment bele a természetben való megosztásba, hanem osztatlan közös tulajdont akart az egész telken. Ezt a család nem akarta elfogadni, hiszen így a saját lakóházuk felett sem rendelkezhettek volna. Ezért elindult a per, melynek az volt a tétje, hogy a rengeteg elveszett papír és rég hatályát vesztett jogszabály erdejében sikerül-e kinyomozni, kit melyik része illeti meg az ingatlannak. A város amellett kardoskodott, hogy mindkét lakóházat államosították. A felperesek a korabeli jogszabályokat citálták, amelyek szerint azt a házat nem államosították, amelyben benne lakott a tulajdonos. Bemutatták a tanács azon elszámolásait is, amik a házukba bekvártélyozott bérlők által befizetett – rendkívül csekély – díjakat igazolták.

Amikor a vagyonkezelő cég látta, hogy a per nem a számára megfelelő irányba megy, megpróbálta tető alá hozni az eleinte neki felajánlott egyezséget – de akkor már a család ezt nem fogadta el. Jó okuk volt rá: a pereskedés alatt kiderült, hogy nemcsak az a telekrész jár nekik, ahol laktak, de még a másik fele is, amit eleinte boldogan a városnak adtak volna.
Öt év pereskedés után a teljes telket a felpereseknek ítélte a bíróság, amiből egy fontos tanulságot levonhatunk: az egyezséget nem szabad izomból elutasítani akkor, ha igazából azt se tudjuk, hogy miről is van szó.