Haszontalan madár nincs - ha a vegyszergyártók másképp gondolják is

A történet valamikorra az ipari forradalom idejére nyúlik vissza. Akkortól az ember hajlamos a természetre is aszerint tekinteni, hogy mi váltható belőle pénzre és mi nem.

Kialakult hát a hasznos és a káros madarak fogalma. A célon azonban jóval túllőttünk: a mezőgazdaság iparosításával pusztultak azok a madarak is, amelyek értéket teremtenek az embernek – például olyan élőlények fogyasztásával, melyek haszonnövényekkel táplálkoznak.

Meg kell tehát védeni a hasznos madarakat – kötöttek egyezséget az európai országok 1902-ben Párizsban. Mindenekelőtt azzal, hogy egyáltalán megtanuljuk, melyek azok. Magyarország élen járt ebben, a tudós Chernel István az amerikai Day Birds mintájára – kontinensünkön elsőként – Kőszegen még ebben az esztendőben megszervezte a madarak és fák napját.

Herman Ottó már két évvel korábban, 1900-ban szorgalmazta e nap megtartását az iskolákban, ám javaslata csupán hat évvel később jutott el Apponyi Albert vallás- és közoktatási miniszter asztalára, aki körlevelet küldött ki az iskoláknak. Előírta a tanítók számára, hogy minden tanévben szenteljenek egy napot a hasznos madarak megismertetésére. A nap jelentése száz év alatt némileg átalakult. Ma már tudjuk, hogy nincs haszontalan madár, mindegyiknek megvan a helye a táplálékláncban, valamennyiük jelenléte szükséges az ökológiai egyensúly fenntartásához. A vegyszergyártók ezt persze másképpen gondolják.

Képletesen szólva, számukra minden madár káros, hiszen azok a termékeik helyett végeznek ingyenmunkát. Nem véletlen, hogy az amerikai Rachel Carsonnak a hatvanas évek elején megjelent, a vegyszerek terjedése miatt madarak nélküli világot vizionáló Néma tavasz című alapműve indította el világszerte a környezetvédelmi mozgalmakat.

S hogy miért ünnepeljük a madarakkal együtt a fákat is? A válasz kézenfekvőnek tűnik: a fák a madarak többségének lakóhelyéül szolgálnak. Van azonban ennek prózaibb oka is: Apponyi Albert az 1906-os körlevelében nem csak a hasznos madarak megismertetését rendelte el, hanem eper- vagy gyümölcsfák ültetését is. Ez pedig alaposan ráfért az addigra lecsupaszított országra.

A szántóföldek, a szőlőtelepítések, a bányászat faigénye mind-mind erdőségeinket gyérítette. Érthető tehát, hogy a miniszter a gyümölcsfák ültetésére biztatott. De hogy kerülnek ide az eperfák? Idősebb olvasóink bizonyára tudják a választ: nem elsősorban a baromfiak által is kedvelt termése miatt, hanem a selyemhernyók táplálása érdekében.

Az első világégés után tapasztalt mélypont óta erdősült területeink nagysága folyamatosan növekedik, a mai húsz százalék fölötti arányt 27-re szándékoznak emelni a döntéshozók. S bár a fajok hasznossága körüli viták időnként fellángolnak, egy bizonyos: a madarak és a fák nélkül szegényes volna az életünk. Becsüljük hát őket, s tanítsuk gyermekeinket az ismeretükre és hasznosságukra!

Ahogyan azt Apponyi Albert elrendelte.