Mi lesz, ha egyszer majd elmennek a légiósok?

Így utólag már hallatlanul egyszerűnek tűnik a dolog, de azért Görbiczéknek végig kellett verniük fél Európát, míg eljutottak a Final Fourba, ahol a dán Midtjylland, a macedón Vardar Szkopje és a montenegrói Buducsnoszt Podgorica várt rájuk. A dánokról nincsenek szép emlékeink, Sydneyben az olimpián a döntőben hatgólos vezetésünkről kaptunk ki tőlük a hajrában – ami pedig a Midtjylland (előző nevén Ikast) csapatát illeti, ők korábban a Ferencvárost búcsúztatták.

A Győr ehhez képest könnyen intézte el őket 29-26-ra, úgy, hogy 14-8-ra is vezettek (igaz, volt csak kétgólos is a különbség). A másik két ellenfél – a montenegrói és a macedón – hosszabbításban gyúrta egymást a döntős helyért, ami végül a Buducsnosztnak jött össze, így a kupa elnyeréséért ők néztek farkasszemet a mieinkkel. A tízezer néző emlékezetes ünnepet varázsolt a sportarénába, sőt annál is többet: az indulatok nem csak a pályán, de a lelátón is parázslottak – amúgy montenegrói módra, némi szalonpofozkodással, székfeltépéssel, ilyesmikkel.

Aztán a kupa átadása pompájában szinte az Oscar-díj ceremóniáját idézte.

A legtöbb gólt vágó játékos Görbicz Anita lett, aki a labdát mintázó trófeát elsőként alighanem párjának, Vincze Ottónak mutatta fel. Volt aztán körtánc, aranykonfetti, petárda emlékezetes körítéssel. Ha a szép emlékeket magukkal viszik a nemzetközi szövetség emberei, még az is elképzelhető, hogy nem utoljára rendeztünk ilyen négyes döntőt. A lelátón ott ültek Nagy Laciék is, akik a Veszprém férficsapatával szintén bekerültek a legjobb négybe, ami a magyar kézilabdaklubok erejét mutatja. Hogy aztán mi lesz, ha egyszer majd elmennek a légiósok, s mi itt maradunk talpig nemzeti trikolórban? Bízzunk benne, akkor is lesz ütőképes válogatottunk – legalábbis Mocsai Lajos és társai a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémián ezen dolgoznak.