Sportnapló: Feltárul az utolsó rejtély is

Hallottam egykori tanúktól a „boldog békeidőkről” – a múlt század harmincas éveiről beszélek –, amikor divat volt lóháton közlekedni, jobb körökben teniszütőt forgatni. Így kis falvakban is épültek teniszpályák: döngölt földből, tehéntrágyával feleresztve, s a tanító úr meg a jegyző a postás kisasszonyokkal pattogtatta a labdát.

Aztán jött az ellenkezője: a háború után egyrészt „a lovakat lelőtték, ugye…”; a tenisz pedig úri szórakozásnak számított – akadt olyan alföldi város, ahol csak az használhatta a vörös salakos pályát, aki igazolni tudta, hogy megkapált egy hold kukoricát. Keletről divatba jött a röplabda, ütötte is boldog-boldogtalan: a pihenőben lévő rendőrök vászonszárú csizmában dübörögtek a háló két oldalán, de a falusi szpartakiádokon is ez a sportág örvendett a legnagyobb népszerűségnek.

Hogy a futballban mitől lettünk nagyhatalom és játszhattunk két – elbukott – világbajnoki döntőt, arra nem tudok ésszerű magyarázatot. Miként arra sem, hogy lassan egy emberöltő óta ugyanebben a sportágban miért nem vagyunk képesek tisztességes eredményt elérni a nemzetközi porondon? Építettünk műfüves pályákat, nem történt csoda. Hoztunk külföldi edzőket, akik hamar elmentek, alig hagyva maguk után emlékezetes momentumot. Játékosok garmadáját vettük idegenből – az olcsóbbik fajtából –, ők sem váltották meg a világot. Azt is mondtuk, kevés a pénz a sportágban – azóta ez már jócskán változott, miközben az ország leggazdagabb embere az MLSZ elnöke, ha valaki, hát ő tud bánni a pénzzel.

Stadionok épülnek, nem olcsón – s ezzel remélhetőleg az utolsó rejtély is feltárul, azaz: miért nincs élvezhető futballunk, mi okból csúszunk mind hátrább a világranglistán…?

A magyar vízilabda olimpiai és világbajnoki címeihez – bármilyen furcsa – kellett Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Gyurta Dani, Hosszú Katinka, akik miatt a gyerekek lementek az uszodába, s aztán egyikből-másikból olykor pólós lett. Az atlétikát – amit a világ előtt ma tőlünk csak Pars Krisztián képviseli – valamikor alapsportágnak hívtuk. Az lenne most is: alapja a futballnak, a foci utánpótlásának – még ha mostanság divat is a futópályát lehagyni a zöld gyep pereméről. Erre én azt mondom: illesszük csak továbbra is oda a foci játéktere mellé – mert oda való!