'Láttam és éreztem Ázsiát. Vajon megváltoztatott?' - Riport sok fotóval

Szilveszter volt, amikor megérkeztünk Bangkokba. Az ő újévük, nem a miénk. Még sosem láttam lótuszvirágot. Csodásan puha fehér szirmai mint a tavirózsáé borulnak egymásra, hosszú szárán nem terem levél. Elegáns és eltörhetetlen.

Egy csokorra valót szorongattam a kis külvárosi templom bejáratánál. Kedvesen a vállamra terítettek egy kendőt, Buddha nem tűri a meztelen vállakat. Egy narancsba burkolt szerzetes elém sietett, hogy segítsen eligazodni az újévi teendőkben. Háromszor hajoltam meg a füstbe burkolt óriási arany Buddha előtt, majd gyújtottam egy füstölőt a tiszteletére, végül betettem az óriási illatozó csokor közé az én virágomat. Meztelen lábamat hűtötte a templom évszázados köve, szép pillanat volt.

Kifele menet megfogta kendős vállam a szerzetes. Csodálkozva nézte a majdnem hiánytalan csokrot a kezemben. – Van még nálunk helye a virágaidnak – mondta halkan, és elnéző mosollyal a többi roskadó kehely felé mutatott.

Zavartan néztem. Csak nem bolondultam meg, hogy az összeset nekik adjam?! Magamnak vettem. Pesten még csak nem is láttam ilyet. Gondosan megszárítom és hazaviszem, hogy majd a mi vázánkban illatozzon tovább. Faképnél hagytam a szerzetest, vissza se néztem.

Másnap továbbutaztunk. Városról városra vittem száradó csokrom, egyre nagyobb hévvel akartam menteni a menthetetlent. Majd’ ezer kilométerrel odébb, Kambodzsában ébredtem rá, hogy vége. Az én lótuszom büdös volt és barna. Dühösen néztem az elszáradt ágakra.

A szerzetes jutott eszembe. És a mulandóság, amit a szemével üzent. Tudni kell lemondani.

Amikor még aznap este – egy újabb szokást gyakorolva – elengedtem a koszos kambodzsai piacon egy markomban verdeső szürke kis madarat, utat nyitva egy hirtelen fogant kívánságnak, tudtam, hogy már röptében beteljesedett. Boldogok és szabadok voltunk.

Elröppent a nyűg és az otthonról odaráncigált rossz beidegződés. Pár forintért vásároltuk ki egy rozzant ketrecből szabadságunk érzetét. Az érzékenységünk viszont megmaradt nekünk. Az az elkényeztetett európai naivitás, amelyet a mi finom jólétünkben és kikezdhetetlen biztonságunkban felneveltünk. Nehéz megszokni, hogy kosz van és mocsok, hogy nem lehet inni a vízből, hogy melléd henterednek a buszon, ha nincs hely, és hogy azon morfondírozol, te léptél-e annak a kövér patkánynak a lábára, vagy ő a tiedre. Viszont még sosem volt olyan édes a mangó és lédús az ananász, még sosem esett olyan jól a húsleves, amiben galuska helyett csíra és menta úszkált.

Az egészséges éberség is egészen máshol kezdődik, mint hogy megszámolod a visszajárót a kasszánál. Ők nem átverni akarnak, hajtogattam némán, csak magukon akarnak egy kicsit segíteni. De valójában nehéz megszokni, hogy semmi nem annyi, mint ahogy mondják, hogy mindig egy kicsit messzebb van az úti cél, mint ahogy megígérték. Hogy semminek nem az a mértékegysége, mint otthon. Hogy eltűnt a viszonyítási alap, a szavaknak, ha értik is őket, nincs erejük.

Kambodzsában a határnál történt, hogy majdnem komolyabb bajba kerültünk. A sok rossz tapasztalat újabb fogadalmat szült. Már túl voltunk pár tuk-tukos (biciklis taxis) lehúzáson, elbaltázott alkudozáson, igazinak hitt hamis smukkon és pár otthagyott hotelszobán. Csak hivatali személyben bízhatunk, szögeztük le, akin minimum van egyenruha. A határnál szerencsére akadt uniformisos bőven, akik – mint később kiderült – semmiben sem különböztek váll-lapok nélküli társaiktól. Ugyanúgy rajtunk akartak meggazdagodni. Szemrebbenés nélkül hazudtak és térítettek el minket egy, a hivatalosnál drágább vízumirodába. Nehéz úgy, amikor még az egyenruhást is ki kell venni azoknak az apróra zsugorodott halmazából, akikre az otthontól több ezer kilométerre valóban számíthatunk.

Kambodzsában nyaralni amúgy is felkavaró élmény. Az embert elönti valami tompa lelkiismeret-furdalás saját, eddig hányattatottnak hitt, ám másokéhoz képest hihetetlenül szerencsés nemzete miatt. Az iskolában nem tanítják, hogyan kell viselkedni egy olyan országban, ahol alig harminc éve olyan történt, amire mi Európában megesküdtünk, soha többet nem fordulhat elő. A pusztítás nyomai ma is ott vannak, néha csak a földet kémlelve pislogunk zavarunkban, máskor a semmibe nézve dünnyögünk, és szégyelljük, hogy ő is, mi is az emberiséghez tartozunk. Pol Pot tábornok kegyetlen vérengzése még ma is benne van a tekintetekben. Hárommillió ember halála örökre beleég egy nemzet lelkébe. A Khmer Birodalom nevét a Vörös Khmerek egy évezreddel a hanyatlása után szennyezték be, ami miatt most egy egész világ érzi lélektájon ezt az éles fájást. Külföldi bánatpénzből épül így minden az országban. Fejlődik.

Pedig a khmerek egykori otthona, Angkor maga a csoda. A fékezhetetlen természet és egy öröklétre ítélt kultúra szimbiózisát rejti a dzsungel. Az ősi romok köveire felkapaszkodni, szobraival farkasszemet nézni, domborulatait megtapintani varázslatos élmény. Angkor 800 és 1430 között volt a Khmer Birodalom fővárosa, fénykorában körülbelül egymillió lakossal. A kőből épült templomváros területe három nap alatt bejárhatatlan, építészeti gazdagsága lenyűgöző. Amikor a franciák a XIX. század második felében újra felfedezték Európának Angkort, csak bozótvágó bárdok segítségével tudtak az épületek közelébe férkőzni. A hatalmas fák, amelyeknek úgy tetszik, gyökerük a hasukból nőtt ki, mindent átölelnek, mintha egy lélegző testet igyekeznének egy évezrede megroppantani.

Érdekes ember lehetett Buddha. Nem állította, hogy van isten, de nem is tagadta. Azt mondta: rövidlátásra vall mind az állítás, mind a tagadás. Mert ha nincs Isten, akkor nem is lehet befolyása az emberek létére és boldogságára.

Ha pedig van, akkor ő sem vonhatja ki magát az élet végtelen körforgásának törvénye alól. Angkor egy ilyen körforgás gyűrűje. Az ember teremtette, majd az emberi természet hiúsága lerombolta, hogy egy másik természet magához ölelje, arra az időre, amíg az ember újra meg nem hódítja. Ahogy nézem az óriási kőből faragott Buddha-arcokat, amelyeken ott ül némán az örök derű mosolya, hiszem, hogy igaza volt. Bár szerinte olyan sincs, hogy igazság.

Fájó, hogy a világ egyre jobban hasonlít egyfajta sorozatos leértékelések között veszteglő áruházra, ahol pár forintért megkapni mindent, silány kivitelben, amitől egy időre megnyugszunk, amíg nem akarunk valami újat, bármit, csak valamit… Hogy már sokszor nem tudjuk, mire van igazán szükségünk, és mi az, ami csak úgy kell. Fura ezt mondani épp Ázsia után, ahol a világ minden vacka és kacatja készül. Ahol a végtelen piacok egymást érik, ahol mindenki eladni akar. Mégis itt éreztem először magam olyan közel a természethez és az emberekhez, hogy tudtam, egy tőről metszettek bennünket, hogy a fontos, az érték nem a piacok lepukkant boltjaiban keresendő.

Remélem, majd elmúlik, vagy legalábbis enyhül, hogy mindig arra gondoljak, hova szeretnék még elutazni minél beláthatóbb időn belül. Mert ezzel a sürgető vággyal és kíváncsisággal nagyon nehéz lesz még egy fél évszázadot leélni. Ugyanis az az egyetlen baj egy ilyen úttal, hogy az embernek kinyílik az eddig csak hunyorgó szeme. A világra.