'Kígyó, kígyó van a csapban!'

Az este kicsit hosszabbra sikeredett a bográcsolás, ráadásul némi olaszrizling is került, így meglehetősen morózusan botorkálok ki a barátom udvari fürdőjébe, hogy gyors hideg zuhanyt vegyek, aztán alló mars! – irány a Túr, a híd alatti zubogó. A kis parasztházból kialakított nyaraló a nagyhódosi faluszélen áll, hatalmas, öreg tölgyek vetnek rá árnyékot, így aztán lelépve a tornácról, észre sem veszem, hogy lóg az eső lába. Semmihez sincs kedvem. Zuhanyozni sem. Csak kis arcmosás következik, aztán loholás le a vízhez, de hirtelen belém villan: miért éreztem én egész idő alatt olyan kényelmetlenül magam abban a szűk fülkében? Százszor megmosdottam már itt, emlékezetből is megrajzolom a csap, tükör, mosdókagyló minden részletét, de most mégis, mintha… mintha valaki lenne itt velem.

Megperdülök hát, s megkönnyebbülten sóhajtok fel: nincs itt senki! De ki is lenne? Nincs mit elvinni innen, legfeljebb pár zöld diót, szőlőfürtöt, de Nagyhódoson különben sem kell félni a betörőktől. Ennek örömére ledűlök még egy kicsit, mert „úgyis korán van még, meg egyébként is lehet, hogy esni fog, esőben pedig ki szeret a parton ücsörögni”. Ekképp nyugtatgatom a lelkiismeretem, hiszen mindössze három nap a szabadság, abból is kettő elmegy az utazással, marad tehát egy, és én azon is heverészek, ahelyett, hogy fognám a félkaromnyi domolykókat…

De hamarosan az is megtörténik. A víz fölött könnyű hajnali pára lebeg, és úgy lobácsolnak a halak, mintha csak nekem köszönnének. És éhesek is, mert lépten-nyomon elkapják a csalit. Teljesen belefeledkezem a zsákmányszerzés örömébe, mikor a lábam alatt megbillen egy ingatag kődarab, én meg arccal zuhanok be a Túrba… Közben ordítok, és rázom a fejem – de nem én vagyok az, hanem a barátom rázza a vállam kegyetlenül. Mert az iménti halfogás meg a fürdés is álom volt csupán, de az izgatott kiabálás nagyon is valóságos.

– Kígyó, kígyó van a csapban! – hajtogatja fehér arccal.

– Micsoda? Hol?! – nézek rá bambán, aztán mégiscsak kibotorkálok a fürdőbe.

– Ott, ott! Onnan néz ránk, a csapból. Hát nem látod?!

– Nem – felelem, mert tényleg üres a fülke, a mosdókagylóban sincs semmi. – Járatod velem a bolondját! – mondom neki bosszúsan, és lépnék ki az udvarra, mikor belém hasít az a hajnali érzés: mintha valaki figyelne!

Figyelt is. Apró levelibéka kukucskált kifele a mosdókagyló túlfolyójából. A hetek óta tartó aszályban megszomjazhatott szegény, s hogy meghallotta a csobogó víz hangját, felkereste a forrást. De mondhattam én ezt a barátomnak, váltig állította, kígyó költözött a fürdőjébe. Csak akkor nyugodott meg kicsit, amikor fent a faluban néhány öreg azzal biztatta: örülni kell a házi kígyónak, mert távol tartja a rontó szellemet. Másnap reggel aztán már úgy mentünk a mosdóba, hogy előre köszönünk majd a kis házőrzőnek – de bizony nem volt sehol. Az éjjel ugyanis eleredt az eső, a mi békánk meg visszament a bokrokba. A barátom azóta is szentül hiszi, hogy ott van az a kígyó a küszöb alatt, s őrzi a házát.