Ég és víz között - Megértettük, miért lettek a gyerekek kitiltva

Az egyetem előtt felhúzott sátorban zajlott többek között a legórobotok bemutatója: a cipónyi automaták követtek egy kacskaringós fekete vonalat, majd megszámolták az útjukba eső piros négyzeteket, de kihagyták a kékeket. Mint megtudtuk, ezek nem terepen hasznosítható szerkezetek, csupán a programozás tanítására alkalmas eszközök.

A szomszédos asztalnál spagettiszálakból lehetett hídelemeket forrasztani – egyetlen széknek sem volt ideje kihűlni, a legfiatalabbak imádták a barkácsolást. A ragasztott tésztahidakat erőpróbának is alávethették a műszaki egyetem által kitelepített műszerrel. Lehetett még pecsétes agyagtéglát készíteni, kisvasutazni, bejárni a Petőfi híd közönség elől lezárt részét, valamint meglátogatni egy hadihajót – utóbbi kettő ígérkezett a legizgalmasabb programnak.

– Tizennégy éven aluliak sajnos nem vehetnek részt a látogatáson – tudatja az egybegyűltekkel Fábián Ferenc, a vizitálandó Petőfi (s emellett a Szabadság) híd hídmestere. A hír hallatán megfeleződik a csoport, mindössze négyen tartunk vele a híd civilek előtt lezárt részének bejárására. A rakparti forgalomban a budai hídfőben lévő ajtó megközelítése már önmagában veszélyes. Az ajtón belépve először sötétséggel találkozunk, de aztán másodperceken belül ismét kikerülünk a fényre. Ezúttal úgy, hogy nincs alattunk sem aszfalt, sem föld, csupán egy vékony – tudom, hogy biztonságos, de akkor is: vékony – acéllemez. Értem már, miért lettek a gyerekek kitiltva.

Bármerre nézek, az acél uralja a helyet, lemezek és szegecsek laikus számára átláthatatlan összevisszasága, jobbára festékkel, helyenként vastagon rozsdával borítva. A hídmester megnyugtat, a híd állapota nem kritikus, bár döntés már született a felújításáról: nekilátnak, amint befejezik a Lánchíd felújítását. Amit ugyan még el sem kezdtek, de már dereng halvány fénypont az alagút végén. Közben alant a Duna hömpölyög, az éppen egy koszorút ringató víz némileg megszédíti a bámészkodót, fejünk felett villamosok dübörögnek dinoszauruszokat megszégyenítő robajjal – mégis, valamiféle sajátos békében guggolunk a budai pillér tetején, míg műszaki érdekességeket hallgatunk ezer meg tízezer tonnákról és felfoghatatlan erőkről.

Épphogy véget ért a túra, máris igyekezhettünk a közeli mólóhoz. A hídlátogatásból kimaradt gyermekek mint megannyi apró kalóz, félelem nélkül rohamozták meg az oda kikötött hadihajót. Akkor is belakták volna pillanatok alatt, ha a honvédség egy tízszer nagyobb hajóval vett volna részt a rendezvényen. De, mint kiderült, ez nem lehetséges, mivel ennél nagyobb hadihajóval nem rendelkezik. A három darab efféle aknamentesítő hajó teszi ki a hazai katonai flotta legnagyobb részét – üzemben van még két aknaszedő naszád, s ezzel fel is soroltuk a „haditengerészetünket”.

Nagyobb hajók hadrendbe állítása nem is lenne szükséges – mondják vendéglátóink. A meglátogatott hajót, az AM 32 Dunaföldvárt még az előző világrendben készítették, 1982-ben Jugoszláviában. Érdekessége, hogy – ellentétben a hajóépítésben általában használt acéllal – ezen hajók testét alumíniumból gyártották. Hogy miért e pazarlásnak tűnő megoldás? Azért, hogy a közeledő nagy vastárgyakat érzékelő (indukciós gyújtásmechanizmusú, de ezt most hagyjuk) aknát átverjék, hiszen az alumínium nem mágnesezhető, s ezért nem kelt zavart a föld mágneses terében... A fegyverzet meg egyéb technikai fineszek részletezésének nincs itt helye, de annyit még fontos lehet tudni: a hajó (egyébként szűkös) gyomrában víztisztító rejlik, amely mocsárból is képes előállítani desztillált vizet – annyit, amennyivel egy falu fogyasztását biztosítani lehet.

Mire előkerültünk a hajóból, az egyetem előtti placcon kezdetét vette a hídépítő verseny. Izgalmasnak ígérkezett: a csapatok mindössze raklapot, kötelet és szögeket használhattak az építéshez. A leggyorsabbak 7 perc 21 másodperc alatt dobták össze a hídjukat.

A műtárgyak elkészülte után a csapatoknak tesztelniük is kellett azokat. Igaz, nem valódi víz fölött...