Hadas Kriszta: Eresszük el egymás torkát!

– Bevallom, akkor kértem tőled ezt az interjút, amikor megláttam újságokban és plakátokon a Jön a baba Hadas Krisztával című, a LifeNetwork csatornán futó sikeres műsorod második évadjának reklámját: csupán fehérneműt viselsz, miközben a sorozat idején született egyik babát tartod. Ritka, hogy valaki leplezetlenül vállalja a testét negyven fölött, két szülés után…

– …miközben nincs tökéletes alakja. Ugye, erre célzol? Mostanság annyira fetisizálják a szépséget, hogy ha egy nőt nem lehet tűbe fűzni, lúzernek érzi magát. De miért kéne?! Tévedés ne essék: ez a kampány nem mankó a kövéreknek, hogy nyugodt szívvel elhagyhassák magukat, mert ők így is szépek. Senki sem szeret szottyadt lenni – mi sem. Igenis mi is teszünk magunkért, de nem szeretnénk rosszul érezni magunkat azért, mert nem jutunk el rendszeresen fodrászhoz, naponta konditerembe, mert már nem megy olyan könnyen a fogyás, és csak ennyire futja.

– Miért beszélsz többes számban?

– Ugyanígy ledobták a ruhájukat a dokumentumfilm-sorozatban szereplő édesanyák is, sőt, a fotózás ötlete is tőlük ered. De ez „csupán” egy kampány, és nem csak a külcsínről szól! Ennél fontosabb a lelki levetkőzésünk: tökéletlen, mégis jó anyák vagyunk ebben a tökéletességet eszményítő világban. Emberek, eresszük már el egymás torkát! Annyiféleképpen lehet jól csinálni az anyaságot!

– Szerinted ezért kampányolni kell, ez még nem természetes hozzáállás nálunk?!

– Az elfogadásról bőven van még tanulnivalónk! Magyarországon az anyasággal kapcsolatban óriási megfelelési kényszer él a nőkben. Próbálnak mindenféle elvárásoknak megfelelni, és magyarázkodni kényszerülnek, ha idősebb korban szülnek, ha egyedül, ha nem egy apának, ha már a negyediket, vagy ha egyet sem. A műsor első és második évadában összesen húsz nő várandósságát és a szülését követtük, követjük végig. Van köztük 46 éves és egyetemi hallgató, gyermekét egyedül váró és családos, sokadjára újrakezdő és lombikprogramban részt vevő – valamelyikükben biztosan minden néző magára ismer. A valóság ugyanis sokféleképpen lehet szép. Csak akkor válik hamissá a kép, ha az anyukák kényszeresen úgy érzik, hogy nekik most mindenáron boldognak és cukinak kell lenniük, miközben tele vannak szorongással, félelemmel. Tök nehéz manapság igazinak lenni a hősanyaság és a csodanőség helyett. Úgyhogy megértem azokat, akik képmutatóak, inkább hazudnak a környezetüknek, mert így megvédhetik magukat a bántásokkal szemben.

– Te melyik utat járod?

– Huszonévesen én is igyekeztem megfelelni annak a sablonnak, amit a média, a környezet, a társadalmi elvárás sugall. Csak kínlódtam, mégse tudtam magam belepasszírozni sem a szép és dögös, sem a hűvös és visszafogott, sem a bájosan kedves sztereotípiába. Úgy harmincéves lehettem, amikor nagy levegőt vettem és maradtam, aki vagyok. Manapság talán ehhez kell a mersz!

– Tehát: ki vagy te?

– A férjem szerint egy hisztérikusan érzékeny ember. Igaza van, mindent roppant szenvedélyesen csinálok. Iszonyatosan érdekelnek az emberi sorsok, a hétköznapi történetek. Megérintenek, sokáig hurcolom őket magamban. Ezenkívül betegesen teljesítménykényszeres vagyok, aki sosem elégedett, képtelen rutinból élni, dolgozni, ezzel az őrületbe kergeti magát, és folyton hajtja a kollégáit is.

– Ez elég kizsákmányoló attitűd…

– Mindenekelőtt önmagammal szemben. Értelmiségi család egyke gyermekének „hátizsákja” ez. Az anyukám egy multi magyarországi igazgatója, az apukám jó nevű fotós, a nagyapám sikeres üzletember volt, a nagymamám hat nyelven beszélt. Nekik akartam megfelelni! Hagyták, hogy azt tanuljak, ami érdekel, ugyanakkor teljesítménycentrikusan neveltek. Amikor 16 évesen, első nekifutásra nem sikerült az angolnyelv-vizsgám, úgy éreztem, méltatlan vagyok hozzájuk.

– És mi érdekelt?

– Tízéves korom óta az újságírás. A Radnóti gimnáziumban buzgómócsing diákként iskolaújságot szerkesztettem, az iskolarádióban és a színpadon a leghangosabban pakoltam magam. Imádom a színházat, egy darabig a színházrendezés gondolatával is kacérkodtam, de amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán elsőként indult televíziós rendezői szak, sikeresen felvételiztem, és attól kezdve a korábbi rádiózástól elragadott a mozgókép. A tévében végre kiélhetem a jó adagnyi exhibicionizmusomat – miközben folyton szorongok, elég jó-e az, amit csinálok. Ezenkívül kultúrsznob és megrögzött műkedvelő is vagyok, a kortárs magyar irodalom megszállottja. Alig jut időm párórányi alvásra, de akkor is falom a könyveket. És a fesztiválokon elolvadok, ha valamelyik kedvenc íróm jön szembe.

– Mellesleg te is sikeres könyvszerző vagy az Egy tökéletlen anya naplójával.

– Az én szememben az nem irodalom, csak szórakoztató lektűr, amelynek a legfőbb erénye az őszinteség és a humor. Amikor a második gyermekemet vártam, a Baba Magazin főszerkesztője felkért, hogy írjak náluk babanaplót. Értetlenül visszakérdeztem: pont én, aki szinte semmit sem csinálok jól és szabályosan, most sem, ahogy az első alkalommal sem?! Akit rettenetesen irritál a várandósság és a kisgyerek érkezése köré épült, habos-babos rózsaszín világ, a fáradhatatlan és tipp-topp anyukák? Aki folyton rohan, lóg a nyelve?! Pont én, pont ezért – jött a válasz. Ezekből a karcolatokból született később a könyv, amelynek egyetlen fontos üzenete van: a világon semmi baj nincs azokkal az anyukákkal, akiknek a feje fölött néha összecsapnak a hullámok. A többségünk igenis ilyen.

– Két eltérő életszakaszban szültél: 22 éves voltál Sári és 39 Zsiga érkezésekor. Nagy a különbség?

– Először szinte gyerekként szültem, és sokszor úgy éltem meg az anyaságot, hogy közben lemaradok valamiről. Előtte ha a városban két cintányért összeütöttek, nekem ott kellett lennem. Az élet azóta bebizonyította, hogy semmi fontosról nem maradtam le a kihagyott koncertekkel – viszont igazán fontos pillanatokat hagytam ki a lányom életéből azzal, hogy 9 hónapos korában visszamentem dolgozni. Pénzt akartam keresni, de nem szégyelltem bevallani – és ezzel akkoriban a saját családomat is kiborítottam –, hogy főleg a szakmai ambíció hajtott. Aztán sokáig voltam gyerekét egyedül nevelő anya, mert az első férjemmel hamar elváltunk. Ő ráadásul aztán ENSZ-diplomataként nem Magyarországon élt. Az anyukám segítsége nélkül még több lelkiismeret-furdalás gyötört volna, hiszen Sárit a stábautó hozta el az óvodából a stúdióba, és később a szerkesztőségben írta a leckéjét. Mondhatni, tévések közt nőtt fel, de imádta ezt a nyüzsgő életet. Nem csoda, hogy ezek után a Színház- és Filmművészeti Egyetemre ment.

– Milyen útravalót kapott tőled?

– Azt mondom neki is, amit a tanítványaimnak a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán: én nem hiszek a gyors sikerekben. Nem az a cél, hogy elsőként tűnj fel a médiában, hanem hogy tartósan és önazonosan ott maradj. Hosszú távon csak a befektetett munkának van tartós eredménye.

– Mi a helyzet az ötéves Zsigával?

– Zsigáért megszenvedtünk a második férjemmel. Nagyon sokat foglalkozik vele az édesapja, osztozunk a feladatokon is. Én most is, változatlanul, folyton rohanok, de már ismerem az anyaság szakaszainak tünékenységét is, ezért jobban vigyázok a visszahozhatatlan pillanatokra. Hiszen még pár év, és aztán már nem adhatok Zsigának puszit a nyílt utcán, mert ciki leszek...