Az én képernyőm: Hadd menjen

Ugyanis a dalt elérte a legnagyobb slágerek sorsa: először bomba, aztán elterjed, majd kultusz, végül agyoncsócsálás. Hiszen énekelte már a Quimbyn és a Csíkon kívül Kovács Kati, Szabó Győző, Janicsák Veca, Szinetár Dóra. Majd jött Győzike, lakodalmi szintetizátoros előadók, ballagás, temetés, falunap… Sajnos mára kiüresedett, agyoncsócsálódott – számomra legalábbis.

De erről nem a dal tehet. Mindenesetre nagyon érdekes volt megnézni Lévai Balázs Engedem, hadd menjen című dokumentumfilmjét az m2-n: annak járt utána, hogy miből mivé lett a morfondírozás, amit a karizmatikus Kiss Tibi a konyhaasztal mellett lepengetett a gitárján. Hogyan lett az underground együttes szép és színvonalas, de annyira nem különös számából 15 millió YouTube-megtekintés. A film három szálon fut. A Quimby frontembere arról mesél, hogy akkor írta ezt a dalt, amikor lejött a drogról. De maga mondja: nemcsak az alkotó művész drograbságból való szabadulásáról szól, hanem a múlt, a bohém ifjúság, a felelősség nélküli szabadság elengedéséről, s persze a régi és új szerelmekről is. Aztán Csík János zenekarvezető meséli el, hogy korábbi balesetéből hajszál híján életben maradva, új élet várt rá és társaira: a nagyszerű muzsikusok kitörtek a vidéki népzenei együttes szakmailag elismert, de mégiscsak szűk mozgásteréből. Megtalálták az új utat. Ismert vagy már egyenesen a számukra írt popszámokat adtak elő népi hangszereiken, de ennél többet is tettek: feldolgoztak többek közt Kispál és a Borz-, Quimby- és Hobo-szerzeményeket. Az eredmény: modern, korszerű népzene, amelyben nem lehet és nem is kell a műfajokat, stílusokat szétválasztani. A harmadik szál pedig egy elrománosodott mezőségi zenészcsoport napjait mutatja be. Apjuk, a néhai Varga „Balog” prímás erdőszombattelki motívumait építették be Csíkék a hosszú számba. S aztán mindennek a megkoronázása a marosvásárhelyi koncert, ahol mindnyájan együtt lépnek fel. Kiss Tibi és Majoros Marianna duettje, az öreg román zenészek hegedülése, a Csík Zenekar örömzenélése adja az est nagyszerűségét. Ezt látva sikerült elfelejtenem Győzikét.

Lévai Balázs minden pátosz és szájba rágás nélkül, a tőle megszokott okos, szellemes stílusban érteti meg a nézővel, mitől olyan nagyszerű ez a dal: három alkotócsoport magasrendű munkájától. De vajon mitől találta így el a közönség legkülönbözőbb rétegeit? Még olyanokat is, akik amúgy meg nem hallgatnának egy népdalt. (Nekik elárulom: a külföldiek régi magyar népdalnak hiszik.) Olyanokat is, akik (mint jómagam) nem mondhatni, hogy hevesen érdeklődnének az underground zene heroinról leszokó figurái iránt. (Bár ez nálam megváltozott: az őszinte, okos, tehetséges és jóképű Kiss Tibit nagyon bírom.)

Hát akkor? Mert a nagyközönség szemében-fülében ez a dal a szerelemről szól. A szerelem búcsúztatója, a búsuló motívumok keveredése a himnikus áradással, s mint ilyen, nagyon megfelel a lelkületünknek. „Magyar vagyok, természetem komoly…” írta Petőfi, s mint mindig, ebben is igaza van. Szeretünk szenvedni, na.