Elég, ha kér az ember - Börtönriport

Messziről látszik az épület. A kerítést nézzük, a drótok közé bőrfoci szorult. Mikor rúgta oda, s ki? Kideríthetetlen. Nehéz lesz onnan lepiszkálni, elérni nehéz, és minek is, amikor kopott, lyukas, megjavítani nem érdemes.

Madaraktól és a közeli lovardától zajos a hely. Fiatalok ülnek a lovakon, peckesen, egyenes derékkal köröznek. Akadályt is ugratnak, amely néha koppanva zuhan a földre. Szándékosan írok a lovardáról, mert itt elméleti oktatáson a börtönlakók megtanulják, a ló veszélyes üzem. Ha az állatnak olyanja van, márpedig néha olyanja van, elöl harap, hátul rúg, vigyázni kell. De ha az ember ügyes, szépen bánik vele, a ló kezes bárány lesz, s a fiúk közül a bátrabbak egy idő után akár a hátára is pattannak, mert jó szakma ez, de milyen lovász az, aki lovat megülni nem tud?! Hát az elméleti órák mellett ők csutakolnak, és felülnek néha, talán lovászként boldogulhatnak a szabadulásuk után. S tanulnak is, kedvüket nem szegi, hallották, baj van a magyar lóállománnyal: EU-szabvány szerint olyan lóra vendég nem ülhet, amelyiknek tisztázatlan a származása. Lóról tudni muszáj, ki az apja, az anyja, máshogy nem lovagolható, márpedig nálunk dokumentumokban van hiány. Fontos szabály ez, akár az uborkák görbülete – vitatkozni szabad rajta, de nem érdemes.

A legjobbkor jövünk, a „fiúk” egy része (hadd nevezzük így őket, hiszen 14-től 21 éves korukig lehetnek itt) előzetes letartóztatott, fogház- vagy börtönbüntetését töltő, az udvaron sétál. Kettes sorokban haladnak, nem tudjuk, előírás ez vagy így jobban esik, kezüket derekuk mögött összekulcsolják. Csöndben lépkednek. Szólni sem kell, hogy séta közben az ember nem beszél. Megtanulták, itt ez a rend, hát mennek, jó a levegő, az idő ezzel szépen telik.

A sor végén egy kedves arcú fiatalember bandukol. Bizalomgerjesztő fiú, olyan, akire a nagymamák, ha piacról hazafelé tartanak és fáradtak, a nehezen összeválogatott élelmiszert is rábíznák, segítsen hazáig vinni. Úgy új fiú ő itt, hogy régi: két évet már töltött itt, a bíróság kifutott az időből (van ilyen...), aggódva, meg ne szökjön, házi őrizetbe vette, majd különös kegyetlenségből elkövetett emberölés okán 16 év börtönre ítélte. Ha igaz, biztosra ment, az okát nem tudja, de céltáblának használta a sértettet, késsel tizenkilencszer szúrta meg. Miért? Csak úgy!

Frissen festhették, moshatták a börtönt, olyan illat és tisztaság fogad, akár egy patikában. Nincs a honi börtönökben szokott zsúfoltság. Sokan cserélnének velük, a 115 helyre 115 fogvatartott jut. Azért vannak nekünk is gondjaink, fogad Csató Péter alezredes, igazgatóhelyettes. Csató agrártudományi egyetemet végzett. A cégét, ahol növénytermesztéssel foglalkozott, privatizálták, és a parancsnokhelyettes igazolta a régi igazságot, miszerint „börtönőrnek senki sem készül, csak lesz”, s éppen ott, ahol szükség van rá. Csató is végigjárta a ranglétrát, dolgozott gazdasági osztályon, nevelőként is, sok újat neki már nem tudnak mutatni.

Hanem a fiatalkorúak börtöne mégis más! Büszkélkedhetünk vele, hogy megszűnt az analfabetizmus, mert van, aki öt-hat osztályt végzett, nem mondhatni, hogy a betűket nem ismeri, a nevét is le tudja írni, azért az összesre nem emlékezik. S akad fiú, aki angolvécével itt találkozott először, és korábban zuhanyt is csak filmen látott. Az pedig, hogy itt egyedül alszik egy ágyban, az maga a csodák birodalma. De az igazi, komoly baj nem velük van. Ők hamar feltalálják magukat, s beilleszkednek.

Volt itt fiú, aki társaival diszkóba ment. Komoly ember ő, főiskolára készült, nem ivott, míg a többiek vedeltek. Ne menjünk kocsival, ittál, kérte a vezetőt, s ő röhögött, csak nem fogunk gyalogolni. És bár neki még jogosítványa nem volt, féltette a többieket, ő ült a volánhoz, a hét kilométeren, míg hazaérnek, csak nem lesz baj. Lett! Egy embert elütött, akinek az életéért sokáig küzdöttek, de hiába, a kórházban meghalt. A fiúnak szóltak, azért tanulhat, főiskolára ment, és okosodott is – a vizsgadrukkot tűrte, ám itt a bezártságot, a stresszt nem bírta. Foglalkozott a börtönpszichológus vele annyit, mint az összes elítélttel együtt. Szabadult már, de a sokkot, hogy akaratlanul embert ölt, nem tudja feldolgozni.

S van fiú, aki nevelőtiszthez, orvoshoz, pszichiáterhez azért jár, érzi, kísértet ül a „mellyében”. Itt kevés a nyugtató szó, hogy fiam, megregulázzuk, csinálunk vele valamit…

Mert itt mindenkiről, aki ítéletre vár vagy már elítélték, gondoskodni kell. Hívnak hozzájuk tanári kart, s ültetik a fiúkat padokba, hogy legalább írni, olvasni, számolni tudjanak, legalább a nyolc osztály meglegyen, hogy kint boldoguljanak. Ösztöndíjat is kapnak, tanítják őket lovásznak, targoncagép-kezelőnek, ingatlanfenntartónak, parkgondozónak, vetnek, kapálnak, gyógynövényt termesztenek, s érnek el sikert – de az újság csak akkor ír róluk, ha két fiú a lámpaoltás után úgy dönt, mulya társukat szexuális játékra kényszerítik.

Nagy nap ez a mai az intézet életében, évzáróra, bizonyítványosztásra készülnek. Az ebédlőt feldíszítették. Lesz Himnusz, Szózat, műsor, ünnepi beszéd, a jókat könyvvel jutalmazzák, mint kint. Mégis más itt, ha évismétlésre bukik valaki, sebaj, az idejébe belefér...

Nem várok én sokat, csak azt kérem tőlük, tanuljanak meg viselkedni, írni, olvasni, mosakodni, felöltözni, szépen enni, udvariasan szólni, hogy aki találkozik velük, azt érezze, ennek a fiúnak azért volt gyerekszobája – mondja Csizmadia Róbertné osztályvezető.

Ezért szervez nekik életviteli szakkört, ahol az elítélt rájöhet, mi az, hogy család, hogy kint a máséhoz nem nyúlunk, s ahol rádöbbenhet, az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is van. Itt gyors sikerre vágyik mindenki, s hogy legyen is, tanítják őket főzni, mosni, PET-palackból ajándéktárgyat készíteni, rongyból, rossz ingből akár képet alkotni. S még azt is, hogy ha az ember focizik, nem az a lényeg, hogy nagyot rúgjon, döngjön a labda a falon, a plafonon, hanem játék ez a társakkal, amit megszépítenek a cselek, passzok, gólok.

Csizmadiáné jó emberismerő, amit ő nem tud, az nincs is. Nos, mégis volt, hogy ő is melléfogott: akadt fiú, akiről hitte, példás családi életet él. Szüleinek írt, s pénzt küldött. A papa is kérte, vigyázzon a mamára. Később kiderült, együtt jártak lopni, a papa Szegeden ült, a mama Kalocsán, a fiú itt.

Megtévesztő Lakatos Sándor is. Kőművesnek tanul, nem király még, de van ideje beletanulni. Öt év kilenc hónapot kapott testi sértésért, mondja olyan ártatlanul, mint aki kettőig sem tud számolni. „A bíróság rablást is kihozott, a fiú mobilja, akit megütöttem, nálam maradt. Itt bent is volt vitám, pofon is csattant, orr is tört, itt ezt szigorúan veszik, hozzácsaptak a büntetéshez még három és fél évet. Mikor anyu jött látogatni, szóltam, később szabadulok. A szabály az, itt csak 21 éves koromig maradhatok, utána majd másutt keres...”

Már a kutyakiképzőknél járunk, Papp Béla törzszászlós a telepvezető. Papp híres ember, kutyájával Jászivánon ő találta az 1,3 kilós „csúcstartó” szarvasgombát. Egymilliót érhet. Gondolkoztak, mi legyen vele, s úgy döntöttek, ráirányítják a figyelmet arra, hogy gombászóhelyeinkre talán jobban is vigyázhatnánk, ezért felajánlották a múzeumnak, most a Vajdahunyad várában bárki megtekintheti.

Papp szerény ember, kicsit az ő ötlete, hogy a kutya jó hatással van az elítéltekre. Gondoskodni kell róla, simogatni, kérni tőle, s ha megcsinálja, megjutalmazni őt. Az ötletet továbbfejlesztette, menhelyről nyolchetes kutyakölyköket kapnak, az elítéltek egy-másfél év alatt vakvezető kutyává képezik őket. „Úgy megy ez, előbb én sokat beszélek az elítélthez, ő a kutyához. S ha jól haladnak, nem szólok, az elítélt beszél a társához, a kutyához, így adjuk át egymásnak a tudást. Nem minden elítélt alkalmas kutyakiképzőnek, és tíz kutyából jó, ha öt lesz vakvezető, de azt legalább elérjük, a fiúkban kifejlődik valamiféle felelősségérzet, rájönnek, nem kell mindenhez erő, elég, ha szépen kér az ember, s érte jutalmaz.”

Most Kóti Attila Imre okítja Ninát. Elcsodálkozunk, Nina apró termetű, keverék kutya, de szépen halad. Kóti se tűnik elvetemültnek, vékony, halk beszédű ember. Hogy került ide? Rosszkor voltam rossz helyen, mondja. Barátjával, aki nála két évvel fiatalabb, akkor még csak 14 éves volt, lerendezett egy régi vitát. Barátja a sértettel együtt lopkodta a bicikliket, s fenyegette, feljelenti. „Én? Ha loptam is, csak műszaki cikkeket. A sértettet látásból ismertem. Higgye el, nem én szúrtam le, nem löktem a vízbe a stég alá, de én voltam az idősebb, ezért 13 évet kaptam. Úgy számolom, a budapesti olimpiára, ha itt lesz 2024-ben, már szabadulok” – mondja, aztán Ninát dicséri, okos kutya, jó kutya. Jó ez így most, a kutyázás megnyugtatja. Az anyját ítélethirdetés óta nem látta, hiába ír neki, nem válaszol. Szabadulásra nem gondol, az még oly messze van, azt még meg kell érni.

Mondom, különös nap ez a mai, az ebédet az elítéltek ma máshol kapják. A feldíszített étteremben az évzáróra készülnek. De addig van még idő, a fiúk várnak, a zárkában levelet írnak, vagy vízben, fogkrémben kártyáznak. Aki veszít, pohár vizet iszik vagy fogkrémből kap egy pöttyöt az arcára. Ezen jót derülnek. Szinte idilli állapot.

A statisztikák azonban visszarántanak a földre: ha felnőnek, s szabadulnak, ötven százalékuk, vagy még több, visszakerül – a felnőttbörtönökbe.