Esterházy-Dés est: Az író olvas – épp, ahogy ír, a zenész improvizál – lendítve a történeten

Aki járatos Esterházy Péter világában, tudhatja: „Mondattal lesz a valóság”. Az író Harmonia caelestis (HC) című regényében szerepel egy édesapa, aki írógépel, és akinek az írógépelése – az író szavait idézve: ödipális megfontolásból – ugyanolyan, mint az úristen szaxofonozása. Az írógépelés nyomán szavak, a szavakból mondatok születnek. És hogy tartsuk a HC vonalvezetését, hihetőnek hangzik, hogy mondattal lesz a zene is.

E mondott való kelt életre a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében az író és Dés László Szó és szaxofon című estjén. Négy regényéből, az Egyszerű történet kardozós és Márk változataiból, a Hrabal könyvéből, valamint a Harmonia caelestis-ből hallhattak részleteket az E. P.-D. L.-kedvelők. Ez utóbbi művéből az író mindig ugyanazt olvassa fel. Hogy miért is? „Mert azt szeretem, s feltételezem, hogy az olvasó is azt szereti. És ha nem: már késő.” - érkezett nevetősen az írói „önkény” magyarázata, mielőtt kard ki kard.

Szóra zene és zenére szó. Az író olvas – épp, ahogy ír, nyelvileg megszokott pontosságát sallang- és pózmentes hangsúlyokkal erősítve. Az olvasó hallgat, akárha esti mesét. Az érzetet erősíti, hogy több történet a gyerekkor világát idézi. A múzeum árnyas fái alatt tapinthatóvá válik az ötvenes évek savanyú homálya, a család kitelepítésének fanyarkás történeteiből mégis a téveszthetetlenül „esterházys” ontológiai derű árad, ahogy évtizedekkel ezelőtt Mészöly Miklós jellemezte E. P. prózáját. Látni véljük azt a kis gyereket, ki a szentkép kis Jézusához hasonlítja önmagát. Érezni a Kárpátia étteremben felszolgált romlott békacombok penetráns illatát. Köztünk, a beglerbég udvarában jár az Allahnál is fennebblévő idegen: maga a senki, a semmi. A zenész improvizál – hol szaxofonon, hol zongorán játszik rá a hallottakra, a zene nem cifra szolga az irodalom mellett, tovább lendíti a szövegek derűbe oltott, hol fájdalmas, hol kacagtató, játékos (ön)iróniában lubickoló történeteit, humorát. A zene nem kitérés, maga a mű, az irodalom része, úgy, hogy közben az író sokszor, sok helyen elmondott, zenével kapcsolatban elvárt radikalizmusigényének is megfelel.

Vajon hány mondat van összesen a világon? De szívesen megkérdezném valakitől. Ám nyelvfilozófiai fejtegetés helyett inkább az egész estés, vagy inkább egész életműves színes, szagos, szélesvásznú írói parainesisre emlékeztetném az olvasót: örülni. Egy stampedlivel, doktor úr?