Balogh Géza: Fővárosi (kár)örömök

Utazik az ember Pestre, s mivel a külvárosban van dolga, leszáll Zuglóban. Nincs ott semmi, csak egy hosszú, részben fedett peron, egy keskeny váróterem, ahol nem ül soha senki, meg tömérdek maghéj, szemét, csokoládépapír. Busszal meg villamossal lehet továbbmenni, ahhoz viszont jegy kell, amit persze nem árulnak sehol. A környék boltjaiban, kocsmáiban is elmeháborodottnak néznek, amikor a jegyeladás felől érdeklődöm. Végül az egyik újságárus a vidéki tudatlanoknak kijáró budapesti gőggel közli, hogy keressek automatát. Azt persze nem mondja, hogy merre, de mivel vidéki létemre van szemem, és már jegykiadó automatával is volt dolgom, hamarosan találok hát egyet a Hungária körúton.

Ország-világBalogh Géza2015. 08. 08. szombat2015. 08. 08.
Balogh Géza: Fővárosi (kár)örömök

Valamikor Görögországban keveredtem bele hasonlóan szorult helyzetbe, Patrasz városában, ahova hajóval érkeztünk Olaszországból. Világéletemben utáltam a kötöttséget, így a szárazföldre lépve nyomban elszakadtam a csoporttól, magányos felfedezőútra indultam. Persze eltévedtem, a hajó meg indult volna tovább, fél órám maradt, hogy a kikötőbe érjek. Busszal akartam menni, de nem volt aprópénzem. A jegykiadó automata meg nem vette be a tízeuróst. A busz közben elment. Ott álltam az ötvenfokos görög nyárban, kezemben a tízeuróssal, amikor a közeli presszó teraszáról odajött hozzám két laza fickó, és megkérdezte, hová akarok eljutni. Megmondtam. És harminc perc múlva már a hajóhídról integettem a két készséges idegennek, akik az öreg Opelból mosolyogva intettek vissza.

Bezzeg itt, Zuglóban nem mosolyog, nem integet senki…

De sebaj, megvan az automata! Viszont nem veszi be az ezrest, valahol fel kell váltani. Majd valamelyik boltban… Elindulok hát pénzt váltani, amikor a hátam mögül hirtelen elém ugrik egy férfi, lehajol, és a járdáról felkap egy sárgán csillogó valamit. Aztán felmutat egy pecsétgyűrűt, és vigyorog tele szájjal:

– Arany! Nézze meg, arany. Benne az aranyjel – nyomja az orrom elé, s bizalmasan közel hajol: – Vegye meg! Egy tízesért a magáé.

Mi tagadás, megér az a pecsétgyűrű harmincezret is – ha valóban arany. De a fenét az! Az a szőrös képű strici kiszúrta, hogy idegen vagyok errefelé, és eljátssza itt a nagy fogást. S jön utánam, piócaként tapad, lehetetlen lerázni.

De ha ő úgy, én így: veszem a telefont, beleszólok oroszul, és eleresztek valami eszement halandzsaszöveget. Csak arra ügyelek, hogy minden harmadik-negyedik szó olyasmi legyen, mint maffia, Kalasnyikov, kaput. Az ürge eleinte nem is érti a helyzetet, aztán hirtelen kámforrá válik.

De apróm még most sincs. Belépek hát egy sarki boltba, előadom a kérésem. A pénztárosnő olyan kígyószemekkel mered rám, mint amikor az áldozatnak kinézett egér arra kéri a nyelni készülő hüllőt, hogy válogasson már ki neki az ocsúból pár szem búzát. Végül a hetedik helyen, egy lottózóban váltják fel az ezrest. Nem győzök hálálkodni, mire a pult mögötti „naccság” elhúzza a száját:

– Nem magán segítettem. Nem fértem már a rengeteg aprótól.

Hirtelen elfogott a vágy, hogy odaszúrjak neki valami „kedveset”, de aztán végül – arisztokratikusan felülemelkedve rajta – csak gúnyoson elmosolyodom.

Van végre apróm, s így lesz már jegyem is. Mégsem ez derít igazi jókedvre. Hanem, lám, a sarki csemegéhez érve mit látok? A szőrös strici épp akkor nyújtja át a gyűrűt a kígyószemű nőnek, az meg üdvözült mosollyal adja érte az ezreseket...

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek