Ötven éve divatban - Beszélgetés Szilágyi Tibor színművésszel

– Oszi bátyám, milyen a jó palacsinta?

– Jaj, ez nagyon jópofa történet! Aki látta Rudolf Péter Üvegtigris című sikerfilmjét, az tudja, hogy a palacsintának félreérthetetlen szexuális töltése van. Ebben alakítom Oszi bátyámat, ezt a tutyimutyi, de jólelkű alakot, s mindig meglep, hogy milyen sokan idézik ezt a kedves és mókás jelenetet. A szerzőket, a rendezőt dicséri, hogy rendre kérdezik, mikor jön a folytatás. Merthogy minden faluban vannak Oszi bátyámok, akiket az emberek kedvelnek, még akkor is, ha a film eléjük, magyarok elé tart görbe tükröt.

– Miközben a mai generáció Oszi bátyámként ismeri önt, az elmúlt ötven évben mindegyik nagy, Kossuth-díjas színésszel, a Nemzet Színészével játszott színpadon és filmben. Ezt azért kevesen mondhatják el magukról.

– Valóban, színészóriásokkal játszottam együtt, akik ráadásul a barátaim is voltak, Sinkovits Imrétől kezdve Agárdy Gáboron át Kállai Ferencig. De a színészt nem a barátai vagy a partnerei teszik emlékezetessé, hanem azok a színdarabok, drámák és vígjátékok, amelyekben emlékezetes alakítást nyújt. Major Tamás mondta mindig: ezen a pályán nem lehet megsértődni. A cél az, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból.

– Ebből a szempontból mintha túlságosan szerényen fogalmazna legújabb, Katonai szakképzettsége: színész című könyvében, amikor így ír önmagáról: „Én sosem jöttem divatba.” Hiszen mintha egyfolytában divatban lenne.

– Még a diplomát sem kaptam kézhez, de Radó Vilmos már azzal hívott Kecskemétre, hogy játsszam el Petruchio szerepét Shakespeare Makrancos hölgy című darabjában. Remek kezdés volt. Mégsem akartam önfényező könyvet írni, és a kijelentés is inkább arra vonatkozik, hogy nekem nem voltak olyan rendezőim, akik vittek volna magukkal filmbe, színházba. Mindig az én döntésem volt, ha elszerződtem valahová, mint ahogyan az is, ha elszerződtem valahonnan. Számomra is hihetetlen, hogy ötven év áll mögöttem. Ötven év színészet. Csodás szerepekkel, kiváló partnerekkel.

– És véletlenül mindig volt színház, ahová mehetett.

– A véletlent azért próbáltam befolyásolni. Valószínűleg én vagyok a legnagyobb magyar vándorszínész, de mindig szakmai okokból álltam tovább.

– Ha visszanéz a fiatal Szilágyi Tiborra, milyennek látja őt ötven év távlatából?

– Bátor palinak. Huszonévesen még Both Bélának, a Nemzeti Színház igazgatójának is mertem nemet mondani, amikor le akart szerződtetni, mert nem tudta felsorolni, miket játszanék. De nemet mondtam Kazimir Károlynak is, amikor marasztalni akart a Tháliában. Engem mindig is a szakma érdekelt, mindig oda mentem, ahol a színház színház volt.

– Manapság már nem olyan könnyű kilépni egy társulattól, majd belépni egy másikba. A bátorság 2015-ben, lehet, állástalansághoz vezet.

– Garas Dezső mondta, isten nyugosztalja, hogy aki nem akar a legjobb és leghíresebb lenni, az ne álljon színésznek. Ez egy sikerorientált, önkifejezős és szemérmetlen pálya, hiszen a színész a legbelsőbb énjét tárja fel egy-egy szerep kedvéért, sír, zokog, levetkőzik. Itt nincs helye a kamunak, mert akkor semmi sem lesz hiteles. Ez a pálya ettől szép. Persze sok minden megváltozott ötven év alatt. Amikor színésznek álltam, csak Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán képezték a színészeket, rendezőket, operatőröket – ma ez már egyetem. Akkoriban kimondva- kimondatlanul elitképzés folyt, több ezer jelentkezőből mindössze harmincat vettek fel, és az első két évben kirostálták a felét. Deklaráltan a színészet krémjét nevelték akkoriban. Ma viszont azt látjuk, hogy bár rengeteg fiatal tehetséges színész van az országban, szinte minden szoba-konyhában működik három színi iskola, ahol – tisztelet a kivételnek – olyanok is oktatnak, akik maguk sem tudták megtanulni azt, amit tanítanak.

– Ön például miért nem tanít?

– Mert nem hívtak. Kollégaként és rendezőként folyamatosan tanítok – csak nem a katedrán, hanem a színpadon. Munka közben. Kérdezek, magyarázok, segítek. Kezdő színész koromban én is így tanultam a nagyoktól. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy amikor fölgyengülésről beszélek, nem azokra gondolok, akiknek képesítés nélkül is a vérükben van a színészet. Latinovits Zoltán eredetileg mérnök volt, akárcsak Tordy Géza, és legyen színész egy vasutas is, ha tehetsége van hozzá. Csupán azzal nem tudok mit kezdeni, amikor egy egész, eleve nem értékközpontú celebvilág művészei nyüzsögnek a címlapokon, s hogy egy szép kebel és a hozzá társuló mosoly elegendő ahhoz, hogy valaki szerepet kapjon bármiben, és művész legyen két hétre. Miközben önmagában az alapképzés sem elegendő ehhez a pályához, sok-sok tanulási folyamaton kell átesnie annak, aki meg akarja állni a helyét a színpadon. A színészeknek és a rendezőknek jobban kellene figyelniük és ügyelniük arra, hogy ne gyengüljön fel a szakmánk.

– A könyvében idéz Várkonyi Zoltántól, miszerint a színészt a színház csinálja. Viszont mintha mindenki filmben szeretne szerepelni, mondván, az hozza az ismertséget.

– Ami éppen sikeres, az nem biztos, hogy minőségi is. A színház mindig komolyabb felkészülést igényel, mint a film, arról nem beszélve, hogy az előadáson nem lehet újra és újra felvenni a jelenetet.

– Miközben az már régen is úgy volt, hogy a pénzt a mellékessel lehetett keresni: film, szinkron, egyéb fellépés.

– Persze, és születnek komoly alkotások, örök érvényű filmek is. Ilyen volt mindjárt az első filmem, a Hideg napok – a története ma is aktuális. A generációm szerencsés ebből a szempontból, mert kiváló filmekben, tévéjátékokban kaptunk komoly szerepeket. Ráadásul a retro csatornán újra vetítik ezeket a műsorokat, s mivel ismétléspénzt is kapunk, most kezdik megfizetni azt, amit anno nem adtak oda. Ez is azt mutatja, hogy igény van a minőségi színjátszásra, arra a tudásra, amit a generációm képvisel. Másrészt mi a mai napig figyelemmel követjük egymás pályáját, nincsenek allűrjeink, nem irigykedünk a másik sikerére, fölhívjuk egymást, érdeklődünk. És ami a fontos: nem panaszkodunk. Egyet meg kellene már tanulnia mindenkinek: nincs jobb- vagy baloldali film, sem színház. Csak rossz vagy jó színház van.

– Mitől jó egy színház?

– Attól, hogy tehetséges emberek szövetkeznek egymással életre-halálra, még akkor is, ha valami vagy valaki mindig közbeszól. Tudom, mert sokfelé járok, szenvedélyes színháznéző vagyok. Tátott szájjal tudok csodálni bármilyen darabot, ha az jó, játsszák azt bármelyik teátrumban. A lényeg ugyanis az, hogy objektíven lássuk a dolgokat, még akkor is, ha az szubjektíven hat ránk.

– Színészként, rendezőként mennyire érintik meg a mai magyar közállapotok?

– Nem tudom, látszik-e rajtam, de nyugodt ember vagyok. Sok mindent elolvasok, mindent látok, de mindig az egészet nézem. Ha csak az elmúlt huszonöt évet nézzük, mindenki követett el hibákat. Minden szinten. Miközben tisztán látszik, hogy azok a városok működnek jól, ahol nem a politikai szembenállás alapján dőlnek el az ügyek. Vagyis azt kellene felismernie mindenkinek, hogy egy ország mindig olyan, amilyenné a polgárai teszik. A kultúrától kezdve a termelésen, adózáson át egészen a közlekedésig. Nem a csodára kell várni vagy arra, hogy Európa majd eltart minket.

– Könyvének ajánlása így szól: „Családomnak, barátaimnak, fiatal pályatársaimnak. Talán tanulságul.” Mi a tanulság?

– Örkénnyel szólva, bizakodó ember vagyok, és azt teszem, amihez értek. Ha mindenki azt tenné, amihez a legjobban ért, alapból jobb lenne minden. Szeretném sokáig megőrizni jó kedélyállapotomat, szellemi és fizikai erőmet, mert nem akarok színház nélkül élni.