Valló László: Ez most vicc, kérem?!

Mihelyt fix und fertig elkészült a kerítés, belém nyilallt a kérdés: de mi lesz a sünökkel?! Hiszen mindeddig vidáman ingázhattak az én telkem és a szomszédom burjánzó biodzsungele között, de hogy megépült ez a kerti berlini fal, vége a szabad átjárásnak. Aminek következtében – belegondolni is rossz! – családok szakadnak el egymástól, anyák, apák a gyermekeiktől. Ez tarthatatlan, itt valamit tenni kell! Igen, aluljárót kell építeni a sünöknek a kerítés alatt – ez a legkevesebb, amit egy elkötelezett természetbarát megtehet. Már tárcsáztam is a szaknévsorból kinézett kőművest.

– Igen, miben segíthetek? – hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Sürgős lenne a dolog, egy sünialuljárót kellene építeni.

– Micsodát?!

– Sünialuljárót! Hogy a sünik át tudjanak járni a szomszéd telekre.

– Á, értem, sünialuljáró... És ki is legyen világítva? És legyen benne mozgólépcső is?

– Mozgólépcső?! Az nem szükséges.

– Ne haragudjon, maga eltévesztette a számot: én kőműves vagyok, nem pszichológus, bolondokkal nem foglalkozom – és lecsapta a kagylót.

Érzéketlen tuskó! – gondoltam magamban. Hiába, sok mindent ki kell állnia az elkötelezett környezetvédőnek. Olykor el kell mennie egészen a mártíromságig is. De azért a következő kőművessel már óvatosabb voltam.

– Halló, Kukumák Mihály?

– Igen, itt Kukumák, a többszörös okleveles kőművesmester, aki nem enged a minőségből, de enged az árból: nyugdíjasoknak húsz százalék kedvezmény! – hadarta.

– Fontosabb referenciáink: az önkormányzat épületének fölújítása, teljes toronycsere a Fő téri templomon, jelenleg futó projektünk a sport- és szabadidő-komplexum fölépítése az első kapavágástól...

– Értem, értem. Én egy különleges munkára szeretném megkérni.

– Teljes bizalommal, uram! Nem ijedünk meg a feladattól, sőt, kifejezetten kedveljük a kihívásokat. Jómagam és válogatott embereim otthon vagyunk a kőben, a fémben, a fában, a műanyagban, teljes komplexitásban gondolkodunk. Ha esetleg látni tetszett azt a vadonatúj házat a Kifli utcában...

– Egy sünialuljárót szeretnék a kertembe.

– Ööööö... mi tetszik, kérem?

– Sünialuljárót. Hogy a sünöket ne gátolja az új kerítés a közlekedésben.

– Sünialuljáró, hmmm... ilyet még nem hallottam... – morfondírozott magában az ember, majd fölemelt hangon folytatta: – Megoldjuk, uram, teljes bizalommal!

– És mennyibe kerülne? – óvatoskodtam.

– Nézze, a kiszállás maga tizenötezer, a többit meglátjuk a helyszínen.

– Tizenötezer – ismételtem rezignáltan. Na de a környezetvédelemre anyagilag is áldozni kell, társadalomnak és egyénnek egyaránt, úgyhogy határozott hangon válaszoltam:

– Rendben van. És mikor kezdené?

– Úgy három hónap múlva.

– Az lehetetlen – fakadtam ki. – Mi lesz addig a gyerekekkel?

– Miféle gyerekekkel?

– Hát a süngyerekekkel! Hogy jutnak át a kerítésfalon?

– Helikopterrel, uram, helikopterrel! De akaszthat rájuk ejtőernyőt is. Csak engem ne hívjon többé az életben! – és ezzel ő is lecsapta a kagylót.

Teljesen lelombozódtam. A sors keze volt benne, hogy éppen akkor pillantottam meg Sanyi bácsit, az ezermester hírében álló hátsó szomszédot, aki ott támasztotta a kapanyelet a kertben. Elmondtam neki nagy bánatomat.

– Ugyan, már ez is probléma?! – tolta föl a piros baseballsapkát a kopasz fején. – Egykettőre megoldjuk.

Hozott egy vastag műanyag csődarabot, leásott a beton alá, átdugta a kerítés alatt a csövet és körülrakta földdel.

– Na, kész, ennyi volt az egész. Most már nyugodtan flangálhatnak a sünök.

– Hálásan köszönöm! Mivel tartozom?

– Semmiség – legyintett az öreg nagylelkűen. De aztán kisvártatva hamiskás vigyorral hozzátette: – Tudja, mit, írja meg a dolgot a Szabad Földben, aztán ha megjelenik, adjon egy példányt belőle...