Gőzölgő lélekfrissítő

Számos programmal csalogatják a koffeinfüggőket szeptember 27-én, a kávé ünnepén. Versengenek a baristák, akik szemre is tetszetős „alkotásokat” készítenek. Alkohollal kevert italokat kóstolhatnak a bátrabbak – van már például kávés sör is –, mások pedig a legjobb termőterületek kávéit kortyolhatják. Megindult a pezsgés, egyesület is alakult hazánkban a magyar kávékultúráért. A '70-es években úgy tűnt, a szokásos főzögetést kiszorítja az instant kávé, ma inkább a kapszulás a divat, ám újabban hódítanak a tradicionális elkészítési módok is. S már a büfékben sem tűrjük, hogy porból kutyult „kapucsínót” toljanak elénk.

„Felfrissíti a lélek kedvességét, elveszi epés gondolatait, meggyorsítja a szívverést, mert ennek az italnak a gőzölgése eljut az agyvelőbe” – így dicsőítették a kávézást a XVII. században. Ugyanekkor viszont tiltották is a fogyasztását: aki Konstantinápolyban az élénkítő italból kortyolt, azt kockáztatta, hogy kávézsákba varrják és a tengerbe dobják. Ellenezték a kávézást a mohamedánok és a keresztények is – pápai jóváhagyás kellett ahhoz, hogy a hívek is így frissítsék magukat. A kávét Franciaországban például méregdrágán, gyógyszer gyanánt árulták a patikusok. Londonban 1652-ben nyílt meg az első kávéház, de csak férfiak járhattak oda – az asszonyok pedig aggódtak, hogy a férjeik terméketlenné válnak a sok kávétól. 

A kávékészítésnek sokféle iskolája létezik. Szomáliában például a XIX. században fazékban, vajban vagy szezámolajban pirították az előzőleg gondosan kettéharapott kávészemeket. Hogyan készülhet a kifogástalan „fekete leves”? A török kávét rézedényben főzik forró homokon az Egri pasa sátrában, és szigorúan jobbfelé keverik, mert állítólag csak így távoznak a gonosz dzsinnek. Findzsákban szervírozzák, a zaccból pedig jósolni lehet…