Hruscsov kihagyta a frenetikus Csárdáskirálynő-előadást, de sebaj, visszafordították a társulatot...

A darab története 1914 tavaszáig nyúlik vissza, amikor Leo Stein és Béla Jenbach azzal az ötlettel kereste fel Kálmán Imrét, hogy írni kellene egy történetet egy pesti orfeumi énekesnőről, akibe beleszeret egy trónörökös. Az operettjeiről híres zeneszerzőnek megtetszett az ötlet. Három héttel ezután az írók át is adták neki a szövegkönyvet, Kálmán pedig visszavonult egy kis üdülőhelyre, hogy nyugodtan dolgozhasson. Közben kitört az I. világháború, és a zeneszerző abbahagyta a komponálást, mondván: „Nem tudok zenét szerezni akkor, amikor a frontokon egymást öli a világ.” Egy év alkotói válság után a másik nagy operettkomponista, Lehár Ferenc tanácsára folytatta a munkát, kibérelt egy villát Bad Ischlben, és befejezte operettjét. 

A bécsi bemutatóra 1915. november 17-én került sor, az eredeti Éljen a szerelem (Es Lebe die Liebe) helyett Csárdáskirálynő címmel – ezen az estén egy 533 előadásból álló sikerszéria indult el. A közönség egy része ugyan felháborodott, a másik viszont rendkívül jól szórakozott a tabukat döntögető előadáson. Miért lett ilyen megosztó egy reménytelennek látszó szerelemről szóló, végül happy enddel végződő történet?! Mert pikáns témát feszegetett: Edvin herceg beleszeret egy pesti orfeumi énekesnőbe, Szilviába, de arisztokrata családja ellenzi ezt a rangon aluli kapcsolatot; a szigorú anya azonban lelepleződik, amikor Miska főpincér felismeri benne a volt csárdáskirálynőt. A nézők a karakterekbe belelátták az uralkodói család legfontosabb tagjait: Edvint Rudolf trónörökössel azonosították, Szilvia esetében pedig mindenki Vetsera Máriára, Rudolf titkos szerelmére gondolt... 

Egy esztendővel később, 1916 novemberében Budapesten, a Király Színházban is színpadra került a mű. Gábor Andor fordította le Jenbachék szövegét – pontosabban kifordította, ugyanis a két változat eléggé eltér egymástól. Gábor Andor a pesti sanzonok mintájára írta meg a verseket, ezenkívül dalok maradtak ki, illetve újak kaptak helyet, például a legendás Hajmási Péter, Hajmási Pál. A címszerepet Beöthy László igazgató Kosáry Emmára osztotta, akinek ez a szerep olyan sikert hozott, hogy ezután végleg az operett világában maradt; Edvint Király Ernő alakította. 

A Csárdáskirálynő mindenhol tarolt, egy korabeli bécsi kritikus szerint „az egész világ két dologtól visszhangos: az ágyúdörgéstől és a Csárdáskirálynő sikerétől”. Svédországban, Finnországban, Lengyelországban, Oroszországban, Olaszországban a bécsi, eredeti változatot játszották, míg Angliában Szilviából cigány hercegnőt faragtak. 1917-ben a mű eljutott a tengerentúlra, a New York-i Broadwayre is, ahol ismét meglehetősen átírták: a történetet Monte-Carlóba helyezték, az egyik főszereplő pedig egy újgazdag fiatal férfi lett. Az angol szövegkönyvet egyébként a híres-neves P. G. Wodehouse írta, aki Molnár Ferenc darabjait is szívesen tette át angol/amerikai színpadra; Kálmán muzsikájáról elragadtatottan azt nyilatkozta: „A Csárdáskirálynő nemcsak e tehetséges magyar ember művei közül emelkedik ki, hanem egyenesen minden idők legjobb zenéje!” 

A Csárdáskirálynő életében a következő mérföldkő az 1954-es budapesti előadás, amelynek rendezésére az akkor 22 éves Szinetár Miklóst kérték fel. A friss diplomás rendezőt paranccsal rendelték fel a fővárosba Hajdúhadházról, ahol épp három hónapos, kötelező tartalékos tiszti tanfolyamon vett részt; emiatt katonai egyenruhában instruálta a kor legnagyobb színészeit. A librettót Békeffi István és Kellér Dezső írta át, bátran kezelve a történetet. Például a primadonna szerepkörből kiöregedett Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Anhilte figuráját és Cecíliának kereszteltek át, továbbá Feleki Kamill kedvéért kibővítették Miska szerepét. A két sztárnak még egy duettet (Lári-fári) is átemeltek egy másik Kálmán-operettből, a Cigányprímásból. Érdekesség, hogy anno Latabár Kálmán pont azért adta vissza Bóni szerepét, mert nem tetszett neki, hogy két, az övénél fontosabb karakter került az előadásba. 

– Ifjú létemre elfogadták tőlem azt az újítást, hogy a Csárdáskirálynőben vegyítettem a műfajokat, a vidámság keveredett a szomorúsággal, és ez a „szaunahatás” sikert aratott. Ezenkívül a közönség ki volt éhezve a látványra; végre nem a téeszben játszódott a történet, hanem estélyibe öltözött szép hölgyeket, frakkos urakat láthattak – idézi fel emlékeit Szinetár Miklós. Igaz, a korabeli politika is rányomta kéznyomát a szövegkönyvre: minden arisztokratát idiótának kellett ábrázolni, Leopold Mária herceget pedig egyenesen az elmegyógyintézetbe szállították az előadás végén. – De a közönség olvasott a sorok között. Emlékszem, amikor Honthy és Feleki a Hajmási Péter, Hajmási Pál című dalban azt énekelte, hogy „ne búsulj, rózsám, mert az egy garast sem ér, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”, akkor egy pillanatra megállt a levegő a nézőtéren. 

Szinetár Miklós megőrizte azt a nyomtatványt, amely hírül adta: fél évre előre elkelt minden jegy a Csárdáskirálynőre. A Szovjetunióban is vendégszerepeltek a darabbal: a moszkvai játék után már továbbmentek Leningrádba, de „visszarendelték” őket a fővárosba, mert a frenetikus sikerről értesülő Hruscsov elvtárs és más vezetők is látni kívánták. 

– Igazi diadalmenetünk volt a Szovjetunióban. Álltam a színfalak között, a Himnuszt énekeltük, és én úgy éreztem, mi itt most győztünk. Mi vagyunk a 6-3.

A darab több mint 1600 előadást ért meg, 1963-ban felvételen is rögzítették – Szinetár Miklóst kicsit szomorúsággal tölti el, hogy túl későn, már a „megöregedett” előadást vették fel. Aztán 1971-ben operettfilmet forgathatott német–magyar koprodukcióban. Csak néhány színész „nagyágyú”, akiket mi adtunk a sikerhez: Psota Irén, Latinovits Zoltán, Mensáros László, Németh Sándor és Huszti Péter. 

A Budapesti Operettszínház 2008 szeptemberében felújított előadással a bécsi változathoz tért vissza. A Gábor Andor és a Kellérék által lefordított, közismertté vált dalszövegek helyett az eredeti versekből indultak ki, továbbá a történetet visszahelyezték az I. világháborús időkbe. És a Csárdáskirálynő azóta is hódít. 

– A darab száz éve három korszakra tagolható – magyarázza a rendező Kerényi Miklós Gábor (Kero). – A bemutatótól az ötvenes évek elejéig az operett és azon belül a Csárdáskirálynő számított a legnépszerűbb színházi műfajnak. Aztán a szocialista esztétika az operettet rombolónak, a kispolgári ízlés káros megnyilvánulásának kiáltotta ki, amely afféle muzeális nosztalgiaműfajként egy álvilágot, giccset mutat be. Nem csoda, ha korábban a fiatalok nézhetetlennek ítélték. A kilencvenes évektől új időszámítás kezdődött, a megújulást fémjelzi az operettszínházbeli rendezésemen kívül Mohácsi Gábor, Garas Dezső és Alföldi Róbert újragondolása is. Ezek célja az, hogy az operett korszerű zenés népszínházi műfajjá váljon. 

A Csárdáskirálynő egy eleven, izgalmas, a szerelem diadalát hirdető operett, tele világzenével a bécsi keringőtől a polkán és a csárdáson át a cigánymuzsikáig, ezért nagyon szerethető, véli Kero. És sajátos magyar műfaj: mert igaz, hogy a spanyolok és az olaszok is olyan érzelmi amplitúdón élnek, mint mi, de csak a magyarok képesek megspékelni a bajukat egy kis iróniával.