Számos sikersportágunkban betliztünk - kiknek is szól majd a Himnusz?

Hajdanán, a várható olimpiai elsőségeket így számoltuk: „Ugye, ott van Papp Laci, aztán a vízilabda, hazajön a kardcsapat és a kard egyéni, nyernek az öttusázók, aztán a kalapácsvetés is a mi számunk, no meg a birkózók közül is csak hoz aranyérmet valaki; de ne írjuk le az úszókat sem, no és a tornászok, a súlyemelők…” – ez tíz érem, és a verseny még el sem kezdődött. Nos, most ez nem így van.

Vízilabdában a férfijaink a kazanyi világbajnokságon hatodikak lettek – valamiféle negatív csúcs ez –, ökölvívóink kvóta nélkül tértek haza a világversenyükről, birkózóink egyetlen ötödik helye ért indulási jogot, női kézilabdázóink pedig még az olimpia közelébe sem jutottak. Ez utóbbi az, ami nagyon fájt. Németh András szövetségi kapitánnyá választása nem volt szerencsés – lehet, hogy a szakember a sportágról könyvet tudna írni, ám ezúttal nem az írói vénájára lett volna szükség. Az öttusázóink is csetlettek- botlottak. Azt pedig már megszokhattuk, hogy az atlétikánkat Pars Krisztiánnak hívják – akit azonban, olimpiai bajnok létére, a legutóbbi világbajnokságon hárman is megelőztek. Cselgáncsozóink szereplése sem ígér túl sok jót, és nagy kérdés, hogy Berki Krisztián műtött válla jó lesz-e a lovon egy aranyra.

Hát akkor kiknek is szól majd a Himnusz?

A kajak-kenu sportág biztos, hogy nem hagyja cserben híveit, miként Fábiánné Rozsnyói Katalin sem a sportágát. A 2008-as pekingi olimpia előtt azt mondta, hogy Kínából hazatérve visszavonul. Azóta volt London, most jön Rio de Janeiro, ám Kati néni marad – még ki tudja, hány olimpiáig... Isten tartsa meg erőben, egészségben! Az úszók között is vannak aspiránsaink, bár nem tudni, hogy Hosszú Katinka legutóbbi „kiborulása” mit hoz magával. Annak idején a kézilabdázó Nagy László emlékezetes „belépője” a válogatottba felrázta a szakmát. Legyen így az úszásban is.

Jó lenne még hosszasan hallgatni a reménybeli aranyak csengését, ám realitása a számos győzelemnek nincsen. Különösen fájdalmas, ha csapatsportágakban nem tudunk helyet szerezni az ötkarikás versenyen.

Londonban 135 versenyző vonult a magyar zászló alatt, java részüket nem az egyéni számokban indulók jelentették. Mármost, ha a 2024-es olimpiára komolyan szándékozunk aspirálni, már a felvonuláskor be kellene bizonyítani, hogy sportnemzet vagyunk! Arról nem is szólva, hogy egy pályázónak a küzdőtéren is helyt kell állnia, mivel nincs jobb érv a szavazatszerzésre, mint az olimpiai érem.

Beszédtéma persze adódik már az olimpia előtt is a hazai sportéletben. Labdarúgóink majd’ egy emberöltő után kijutottak Franciaországba, az Európa-bajnokság döntőjére. A siker nekünk nagy dolog, de ha azt számoljuk, hogy velünk együtt még 24 csapat tülekedik az érmekért, a kijutás még nem garancia semmire – főleg nem a magyar foci annyit hangoztatott megújulására. A görögök házigazdaként, jó évtizeddel ezelőtt Otto Rehhagel edzővel Európa-bajnokságot nyertek. És? A görög labdarúgástól visszhangozik a kontinens megannyi stadionja? Sorban állnak a topklubok a hellén labdazsonglőrökért? Á...

Egyszóval az idei nyár és ősz feketén-fehéren megmutathatja, hol is áll a magyar sport. Ha szebb lesz a menyasszony, mint amilyenre számítunk, akkor kalapot a magasba! Ha viszont a lassan csurdogáló kvóták, futballban az el-elmaradozó nézők jelentik a realitást, akkor dolgozni kell, keményen.

És nem alaptalanul álmodozni, ahogyan azt a női kézilabdázóink tették a legutóbbi világbajnokságon. Dobogót emlegettek – és helyezésükkel negatív csúcsot döntöttek.